Édes szerencse? (5)

5. fejezet: Ébredés

avagy Elbeszélés…mellette, mögötte, előtte, felette, alatta

Ártatlan. Milyen érdekes szó! Ártatlannak állítanak be egy bűnözőt. Ártatlan egy kisgyerek a maga parányi kis testében. Ártatlan, az a lány, akihez nem ért még férfi. Ártatlanok az Angyalok. NEM, NEM ÁRTATLANOK!!! NA NE NEVETTES! SENKI SEM ÁRTATLAN!!!

Akit a bíró elé állítanak az nem ártatlan, még ha azt is állítja, vagy ha bizonyítja. Attól még az életében követhetet el rossz dolgot. Nem fizetett csekket. Esetleg kirabolt egy bankot, vagy sikkasztott. Vagy csak csúnyán nézet a szomszédra, aki feljelentette, mert látni vélte, hogy drogot árul tinédzsereknek. Vagy épp a szomszédnál ásta el az anyós holtestét.

A kisgyerekekről nem is beszélek én is az voltam régen. Ha egy gyereket ártatlannak akarunk nevezni, akkor azt csak akkor tegyük, ha alszik. Akkor tényleg ártatlan. Persze itt is vannak kivételek. Például, amikor lerúgja álmában a nővére veséjét. Na, azt nem nevezném ártatlanságnak. Tapasztalatból beszélek. Már akkor kezdi ártatlanságának lerombolását, amikor csecsemőként hajnalban ordítani kezd. Komolyan mind, aki épp a házat adja el.

Hiába szűz valaki nem feltétlenül ártatlan. Élő példa rá az összes középiskolás lány. Már, ha azok még szüzek? Jó jó vannak kivételek, ezt aláírom, de attól még, hogy nem illegteti billegteti magát, mint a többi, még nem ártatlan. Kezdve a puskázással, és a hazudozással, mely a fiatal nemzedéknél már megszokássá vált. Törzsi rituálé, ha szabad így kifejeznem a dolgot. Felnőtt korára sem hagyja el. Persze ez alól én sem vagyok kivétel.

Nagydologra jöttem rá a fővárosunkban. Az Angyalok soha nem voltak ártatlanok! Azt hinné az ember őket nem kísérti meg semmi! Főleg nem egy női test!!! (Sajna odébb derül, majd ki mire gondolok, pech, de ez van. Sorban kell haladnom. Így tisztességes a szereplőkkel szemben.)

Na, de ne mennyünk előre a medvebőrére, még rengeteg elbeszélni vallom van.

***

Kábultan feküdtem valahol, fogalmam sincs, hogy hol. Valami selymesen érintette a bőröm. A furcsa érzések fokozatosan adták a tudtomra, hogy nem lehetek a Mennyben. Maximum a kapujában egy padon letakarva valamivel. Takaróval? Igen, igen talán azzal.

A furcsa érzések, fájdalmak voltak. A karomban, hasamban, lábamban. A fejem szét akart hasadni. Megmozdultam kicsit. Ekkor vettem észre, hogy öltözékem mennyire nem hajaz arra, mint amit otthon vettem fel. Bő trikó?! Alsógatya…hm… ALSÓGATYA!!!!!! Mit keres rajtam egy alsógatya?? És mért nincs rajtam más?? Bugyi? Melltartó?? Istenem, bármi akármi……. ami kicsit is hajaz a női ruhára!!! Ááá………. mindenki álljon meg ott ahol van!! ChanMin nem mozogsz! Oké oké nyugi… Tisztázzuk az eseményeket villám sebséggel. Ajkaimba haraptam. Megfeszítettem a testem és csak az emlékekre koncentráltam.

Oké… reggel. Megérkeztem (pont) Múzeum (pont) Volt egy első csókom, a Herceggel (pont) Rendben. Gondolatban bólintottam egy nagyot minden pontnál. Aztán XiuMin, zöld tea. Arkangyal, aki villámgyorsan külsőt változtat, és olyan jól csókol, mint a Herceg, merem állítani, hogy talán jobban. Csak a tapasztalat beszél belőlem. Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. Na, de folytassuk! Három férfi. Az első ütés hason talált. El akartam futni, de nem sikerült. Csak tűrtem tehetetlenül az ütéseket, míg ott nem hagytak a hóban vérző karral, amit most kötés véd. Aztán egy sötét szempár, fekete selymes haj. Őrangyal. Azt mondta „Ne sírj”. Most már tudom, hogy akkor a sokktól valóban sírtam. Magával vitt nem tudom, hogy hova. Ellenkeztem egy kicsit, de csendre teremtett. Emlékszem bementünk egy szobába. 217. Aztán minden sötét lett.

Oké, ez mind szép és jó, de hol vagyok? Semmi támpontot nem tudok, csak az a szám 217. Kiderítem! Persze mint mindig a sors közbe szólt. Nem is én lennék, de komolyan.

-          Ébredezik. – szólalt meg valaki, kisebb szívér szűköletett kaptam a meglepettségtől. Mi tagadás hiába parancsolok, magamnak akkor is megmozdulok.

-          Már ideje volt. – mondta egy pimaszul gyerekes hang. – Három órája ülünk az álma felett. Ne keltsem fel? – érdeklődött lustán.

-          Kai! Hagyd abba! Nyafogsz egy órája! – szólt egy mély búgó hang csendesen, hogy véletlenül se keltsen fel engem. Pechjére fent vagyok, és úgy hegyezem a fülem, mint egy véreb. Ha egy apró mozgást is hallok ugrok és kivégzek mindenkit. Persze ez csak a képzeletemben létezik.

-          Csak aggódik érte. – felelte az első kellemes hang, ami egyre ismerősebb volt. – Kai mindig is furcsán fejezi ki az érzéseit. – folytatta nagyon csendben, mintha már csak egy halott lennék, és nem akarná zavarni a szellemem. Hm... Kai? Az Arkangyal is így hívatta magát. Na ne… és az első hang az-az, az XiuMin?

-          XiuMin ne csinálj úgy mint, ha ismernél! – háborodott fel a kölyök képű Arkangyal és ezzel tudtomra is adta, hogy igazam volt. Valóban XiuMin-t hallom.

Nem tudom, hogy kit mennyire érdekel, de itt egy hármas szópárbaj alakult ki a hímek között. Bevallom csak az érdekelt, hogy észrevétlenül kijussak. A férfi hierarchia nekem túl sok lett volna. Köszönöm nem kérek belőle!

Kinyitottam egyik szemem és amennyire tudtam körül kémleltem a tágas szobában. Meg is találtam a veszekedőket. Sokáig elidőzött volna ott a szemem, már csak az alsó gatyában álló Arkangyal miatt is. Sőt ott volt szám szűztelenítője is a Szőke Herceg. Mi folyik itt? El kell tűnnöm minél hamarabb! Azt hiszem, nem akarom tudni a kapcsolatukról. Így is meg vagyok illetődve nem is kicsit.

A velük szemközti falon ott volt a fény, az alagút, mely a távozásomat jelentette. Egyszerűn szólva. Az ajtó.

Halkan az oldalamra fordultam, de közben füleltem minden rezdülésre, hangra. Belenyilallt a fájdalom a kezembe, de nem törődtem vele. Óvatosan kúszni kezdtem a takaró alatt. Próbáltam úgy tenni mintha ott se lennék. Többé-kevésbé azt éreztem, hogy megy a dolog. Mert még nem fedezték fel lopakodásom.

-          Kai! Túl messzire mentél! – rivallat a Herceg. Oh, ha összeverekednek az még jobb! Ujjongtam magamban, majd megláttam a fényt a takaró és az ágy között. Kidugtam a fejem és hátra néztem a veszekedőkre. Teljesen el voltak magukkal. Semmit nem vettek észre. Remek! Vagyis azt gondoltam, hogy minden milyen könnyen ment. Most így mese közben kénytelen vagyok sóhajtani, mert rám fér, hogy kifújjam a fáradt levegőt és bele törődjek sorsomba. A szerencse nem mellettem áll ilyenkor, az már biztos. Na, de folytatom.

Visszafordultam az ajtó felé és takaróstól mindenestül csendben lecsúsztam az ágyról. Görnyedve felálltam, majd megindultam félig letakarva a takaróval az ajtó felé. Minden simán ment. Egyetlen egy bökkenő volt a tervemben. A takaró beakadta valamibe és hiába húztam nem mozdult. Pedig fél úton voltam a szabadulásom felé. Két remek választásom volt. Egy, vagy ott hagyok csapot papot és menedékem nélkül menekülök tovább. Ami így utólag belátom célszerűbb lett volna. Vagy kettő, ha kiszabadítom a takarót és együtt menekülünk tovább, ahogy az az elején is el volt tervezve. Talán kitaláltátok, hogy melyiket választottam. Ami nagy ostobaság volt. De érthető nem szeretek változtatni a terveken. Főleg, hogy a takaró egy darabig biztonságot nyújt. Szóval önfeláldozóan, húzkodni kezdtem a takarót. Egyelőre kebelbarátaim még veszekedtek.

A dolog nem működött. Úgy határoztam, hogy most már meg nézem mi okból nem mozdul menedékem. Óvatosan hátra fordultam és kémleltem a padlót, ahol a problémát véltem. Oh, csak egy láb. Intettem le magam fejben. MI?!!!!! Szemeim tágra nyíltak. Egy láb!!! Honnan???? A tudatom egy kicsit nehezen dolgozta fel az új információt. Tekintettem, bár viaskodtam vele mégis csak felcsúszott a lábon, ágyék, ahol meg állt egy fél pillanatig. Tetszet az a rövidgatya, na! Tovább vándorolt csípő, derék, mellkas. Az utóbbinál nyelnem kellett, mert nem fedte semmi. El is öntött a forróság. Vállak, nyak, áll, orr, szemek, de még milyen szemek!!! Feketék mind az éjszaka. Fekete haj. Őrangyal? Hogy került ide?

Igen, igen ez egy igazán jó kérdés. Hamar meg van rá a válasz is. Soha ne használd népszámláláskor csak az egyik szemed, mert becsaphat! Hát igen velem pontosan ez történt. Mivel nem néztem teljesen körbe így nem is vettem észre az ágy mellett ülő Fekete Őrzőt. Új nevet adtam neki, de ennek is meg van az oka.

Na, miután tisztáztam magamban, hogy hivatali alkalmazottnak is alkalmatlan vagyok. Pocsékul nép számlálok, ezt most le kell szögezni. Úgy látszik a határokon sem dolgozhatok, mert nem venném észre a határátlépőket sem. De lépjünk túl jövőbeli terveimen. Kihúztam magam és szemezgettem Őrzőmmel. A szívem ki akart ugrani a számon és már a fogamba kapaszkodott, mikor sikerült vissza nyelnem a helyére.

-          Hova, hova? – érdeklődött szórakozottan. Oh, de szép mennyei hang, hagyta el azokat az ajkakat. Olvadnék, ha nem verne az ideg hátba erőteljesen.

Nyeltem egy nagyot és jobban kihúztam magam, hogy magasabbnak tűnjek, mint általában. Kár, hogy ő alapból magasabb volt mit én nem is kicsivel. Így az a pár milliméter nem segítet rajtam. Nem lehettem félelmetes ezt az arcáról leolvastam. – Épp csak az ajtó felé indultam. – mondtam és diplomatikusan az ajtó felé mutattam. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ekkor mély csend lett a szobában és minden tekintet rám szegeződött. Veszekedőkre néztem komolyan. Istenem most ments meg! Értetlen angyalok tekintetével néztem farkas szemet. – Ugyan. – emeltem fel színpadiasan a kezem. - Miattam nem érdemes abba hagyni az eszem cserét! Folytassátok csak! – mondtam noszogatva. – Mint ha itt sem lennék. – és már fordultam is az ajtó felé, de még két mondat ereéig Őrzőmre néztem. – Akkor hát búcsúzok. Sajnálom ezt a rövid kis időt. – megjátszott csalódással fordultam el tőle és remegő tagokkal indultam meg.

Szabadságom két teljes másodpercig tartott. Majdnem éreztem a friss levegőt arcomon. Na, jó ne ironizáljunk, még csak egy lépést se tettem meg az ajtó felé mikor is egy kar tekeredett a derekamra és felemelt. Ficánkolni kezdtem. Arcomba szökött a vér. És gyomrom össze vissza kezdett rohangálni a helyén. Neki már a fel le nem kihívás, a lift módszeren már tovább lépet egy új szintre. „Hogyan teremtsünk hányingert villám gyorsan, ha idegesek vagyunk?” című fokozatra kapcsolt. Mint tudjuk nem szeretem a nagy tömeget nekem egy ember is tömeg legyen az nő vagy férfi. Négy csávó meg megfelel egy népgyűléssel. Nálam legalább is. A beszéd, amit az előbb lenyomtam az is csak régi színészi pályafutásomból származott.

Most vettem csak észre mennyire kicsi vagyok és védtelen. Őrzöm észre se vette, hogy ficánkolok. Ráadásul egy karral elbírt és ledobott az ágyra, mint egy rongybabát. Csak úgy megjegyezném, hogy nem hagytam magam. Felálltam és újból útnak indultam. Kitámasztotta a fejem mind egy gyereknek, majd egy apró lökéssel újra az ágyon voltam. Ő pedig, fölöttem és ép karomat leszorította a fejem mellé. Azonnal nyugton maradtam, sőt levegőt sem vettem.

-          Nyughass Hercegnő! Nem fog bántani senki! – felelte csendesen és lemászott rólam. Hercegnő! Még is mit képzel magáról?!! Jó én is adok neveket az embereknek, de én nem mondom nyíltan ki. Felhúztam az orrom. Utolsó mondatával sem voltam kibékülve. Ez előbb ledobott az ágyra!!! És ezt mondja nem bánt!! Ch…

Felültem az ágyon és felhúztam magam mellé a lábaim.

-          ChanMin jól vagy? – kérdést XiuMin tette fel, idegesen rá pillantottam. Ő mindent leolvasott az arcomról.

Szép látvány lehettem. Hajam, mint egy szalmabála, de ezzel csak szépítem a dolgot. A bő trikó, ami szó szerint bő volt legalább 5 számmal, ha nem 10-zel. XXXXXL-es. Ez a ruhadarab a következő képen állt rajtam abban a pillanatban amikor XiuMin-re és a harcias angyalokra néztem. A Herceget is tiszteletbeli angyalnak neveztem ki mellékállásban.

Mindig elkalandozok! Szóljatok rám! Szóval trikó. Ball vállamon pántja teljesen lecsúszott a könyökömig. Ha másik oldalt is így tett volna, akkor konkrétan fellebbent volna becses, de szóra nem érdemes melleim. Kezeim az ágyon támasztottam így is biztosítottam magamnak a stabil ülést. Az alsónadrágról is említenék pár szót. Meglepetésemre nem volt annyira nagy, mint a trikó. Talán csak egy számmal. Ennek oka az is lehet, hogy bár elölről deszka vagyok, hátul van valami, ami felfogja az ütéseket melyeket eleséskor szenvedek el. De hátsó fertályom sem kapott még soha díjat. Szóval nem különleges.

Arcom lángolt. Fogalmam sem volt, hogy ilyen helyzetben mit kellene mondani. „Igen jól vagyok?” vagy „Hát figyelj tegnap annyiban úsztam meg a dolgot, hogy nem erőszakoltak meg, most meg itt találom magam négy Angyal ágyában. És nem emlékszem semmire. Szerinted jól vagyok?” hát legszívesebben az utolsót variációt mondtam volna, de mivel rólam van szó így tudatalattim vezérelt vagyis játszott.

-          Négy testőr? – kérdeztem vissza és körbe mutattam ép kezemmel.

XiuMin nem jött zavarba, tudta kezelni a problémát, amit én okoztam azzal, hogy tapasztalatlan vagyok kommunikálás terén. – Felfoghatjuk így is a dolgot. – mosolygott. – Mire emlékszel azok után, hogy Tao… - itt Őrzömre mutatott. – Ide hozott? - Á szóval Tao a neve!! Tao egy izmus. Há, Taoizmus. Felnevettem. Nagy szemekkel néztek le rám. Nemet intettem kezemmel, hogy nincs semmi gond, de sajnos nem tudtam abba, hagyni a nevetést.

-          ChanMin… - felemeltem mutató ujjam, hogy egy pillanat és jól leszek. Lenyeltem a nevető görcsöt.

-          Semmire nem emlékszem. – feleltem csendesen. – De nekem is van kérdésem: Kivetkőztetett le? Kifürdetett meg? És ki öltöztetett fel? – ezek a kérdések már ébredésem óta foglalkoztattak. – És nem utolsó sorban. A Herceg, az Arkangyal, az Őrangyal és te, XiuMin. Honnan ismeritek egymást? – érdeklődtem őszintén. Úgy tettem mintha ott se lennének. A becenevek sokk ként hatottak rájuk, de ez engem csak megnyugtatott, hogy van bennük emberi tulajdonság és megtudnak lepődni.

XiuMin nagy levegőt vett láttam arcán, hogy éppen felkészül a szentbeszédre mely engem nagyon is érdekelni fog. – Hosszú lesz. – nézet rám reménykedve, hogy nem kell elmondania.

Kezemre néztem, mintha óra lenne rajta. – Azt hiszem, ráérek.