Édes szerencse? (4)

4. fejezet: Én nem szoktam sírni

A világban vannak szerencsés emberek és vannak szerencsétlenek. Hogy melyikhez tartozom? Fogalmam sincs. Voltak jó pillanataim az életben és voltak rosszak, de hogy a mérleg melyik oldalán üldögélek azt nem tudom, és nem is tudom meg valószínűleg soha sem.

Szállást keresni! Az elmúlt három órában csak ez járt a fejemben. Szállást kell találnom sötétedés előtt.  Reménytelenül ballagok egyik szállodától a másikig. A dolog hasztalan. Nincs üres szoba a szállodákban. Némileg fel vagyok háborodva.

Mi az oka a telt háznak? Én nem tudom kik vagy miféle népség, banda ez az EXO…M, K, X, Y, Z, vagy mit tudom én mi a nevük, de a rajongóik mind a környékbeli szállodákban szálltak meg. Sehol egy üres szoba. Az egyik portástól hallottam, hogy valaki már két hónapra előre lefoglalta a szobát.

Jó jó rajongjon értük mindenki, de nem hiszem, hogy annyira nagy szám lenne a banda. Én most hallok róluk először. Könyörgöm nem egy Michael Jackson tart koncertet!

Sehol nem szántak meg engem. Igazából őrültem annak, hogy eltudtam mondani a szállodában, hogy szállást kérek.

A kommunikációs kepeségeim ismét cserbenhagytak, de hát nem is vártam többet magamtól. Voltam lepukkant helyen és gazadagon is, de az utóbit maga a pénztárcám nem engedte, hogy bevállaljam. Pedig ha egy luxus szobára futotta volna, akkor minden oké, mert az volt, csak nem kedvező árban. Amilyen árakat ajánlottak csodáltam, hogy rosszullét nélkül ott tudtam hagyni a helyet. Annyi pénzből felépítek egy kis házat két háztömb között.

Iszonyatosan hideg van és esélyét nem látom annak, hogy szállás találok a mai nap folyamán. Ami még kedvezőtlen volt számomra az-az, hogy a hó is esik. Nem tölthetem utcán az éjszakát, mert a törvény bünteti a csöveseket. Azt hiszem marad a karaoke bár. Bár egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam. Mondhatnám azt, hogy megyek és bérlek egy-két órára fekvő kapszulát, de mint kiderült azok is igen csak tele vannak.

Este kilenc óra körül járt az idő. A fő út melletti járdán sokan sétáltak voltak rajongók nagy táblákkal, akik feladták a várakozást és haza fele vagy legalább is az alvó helyükre indultak. Csak én lézengtem tehetetlenül és egyedül.

Felemeltem fejem és néztem, ahogy az emberek elhaladnak mellettem. Váratlanul egy szempár nézet az enyémbe. Félelmetes volt sötét akár az éjszaka és magányos, mint egy farkasé. Megszakította a szemkontaktust és elballagott mellettem. Kellemes férfi illatot hagyott maga után. Bizsergés futott végig rajtam. Utána fordultam, de eltűnt a szemem elől. Csalódottan folytattam utam.

***

Egy sötét mellékutcában vagyok. A hóban térdelek és csak meredek magam elé. Félek, és reszketek.

Az elmúlt tíz perc volt életem legszörnyűbb tíz perce. Soha nem fogom elfelejteni.

Nem beszélek emberekkel, mert félek tőlük.  Emberek, akik nem tőrödnek veled, akik csak magukkal foglalkoznak, ha nem adsz neki oda valamit elveszik tőled.

Farkastörvény, amiben nem akartam részt venni.

Jobb, ha azt csinálod, amit mondanak!

De hát mindenkiben ott van a túlélés mechanikája? Ahogy abban a tíz percben bennem is feléledt.

Mint mondtam egyedül egy húsz éves lány tehetetlen a városban. Főleg este.

Hárman voltak. Három férfi. Alkohollal feltöltött testel. Elvettek tőlem mindent és mivel ellenkeztem megvertek! Nem érdekelte őket, hogy lány vagyok! Nem érdekelte őket, hogy sikítok! Az sem, hogy a karomon felszakadt a bőr és vérezni kezdtem! Hogy remegek, hogy félek! Semmi nem hatotta meg őket. Addig ütöttek, amíg térdre nem rogytam előttük a hóban. Aztán felkapták a táskám és elmentek. Úgy mintha ez lett volna a napi feladatuk. Nem néztek vissza rám nem nézték meg, hogy élek vagy halok. Csak elmentek. Még talán nevetést is hallottam, de ebben már nem vagyok biztos.

A hó csendesen szállingózott. Ruháim szakadtak. A puha hótakaróban lábaim teljesen át fagytak. Hasam, amibe nem csak egy ütést kaptam lüktetet. A két karom éget a hidegtől. Talán a vérzés is azért állt el, mert kihűltem. Nyakam zsibbadt a fojtogatástól. Ajkaim fel voltak dagadva, és fel is volt repedve a három pofontól, amit azért kaptam, mert elrohantam előlük.

Kezemet a térdemen pihentettem. Amióta elmentek csak azt a két sovány kezet bámulom. A hópelyhek elolvadtak rajtuk. Hajam az arcomban lógott. Általában ez nagyon idegesített, de most nem érdekelt az égvilágon semmi.

A torkom elszorult. Mardosta valami. El nem tudom képzelni, hogy mi.

Arcomon forró folyadék folyt le. Ezt hittem, hogy elolvadt hó, de az emlékezeteim szerint nem forró.

Gondolat menetemet egy árnyék zavarta meg, ami bekerült a látó körömbe. A főútról bevilágító lámpa fénye engem még pont megvilágított.

Az árnyék közeledet, majd két lábat fedeztem fel magam előtt. Nem néztem fel, és amúgy sem éreztem, hogy tudnék bármilyen incidensre is reagálni.

Leguggolt és megfogta a kezeim. Az övéi forrók voltak az enyémhez képest. Felemelte és a szájához emelte sovány végtagjaimat. Gyengéden lehelt rá.

Felnéztem. Sötét szempárral néztem farkasszemet. Tele volt gyengédséggel és gondoskodással.

Egyik kezével megsimogatta az arcom. – Ne sírj! – olyan gyengén és furcsán ejtette ki a szavakat, hogy úgy éreztem nem ember szólított meg.

Remegő hangon csak annyit mondtam neki: - Én nem szoktam sírni. – Arcomon újabb forró folyadék folyt le. Nem tudom elképzelni mi lehetet az.

-          Értem. – mondta és gyengéden végig tapogatta a karom. – Feltudsz állni? – érdeklődött, de nagyon óvatosan, mintha attól félne, hogy bármikor megőrülnék.

Bólintottam. Segítségével felálltam. Lábaimat alig éreztem. Csontig fagytak. Majdnem összeestem, de ő egyszerűen és könnyen tartott meg.

Bele kapaszkodtam kabátjába ő pedig gyengéden simogatta a hátam. A forró folyadék csak nem akart apadni. Úgy csordogált az arcomon mind egy kis patak. Halk szipogás fakadt ki belőlem, nem tudom miért.

-          Én-én nem szoktam sírni. – ismételtem meg magam. Ő szorosabban átölelt.

-          Tudom, tudom… - súgta és hagyta, hogy arcom a kabátjába fúrjam. – Tégy úgy ahogy akarsz. – tette hozzá.

Kezem átfontam a derekán és úgy öleltem az idegent mintha az életem múlna rajta. Mélyen magamba szívtam az illatát ami kicsit ismerős volt. Még kabáton keresztül is hallottam szívdobogását ami fokozatosan nyugtatott meg. Álla gyengéden támaszkodott meg a fejemen. Légzése nyugodt volt és szabályos. Lehunytam a szemem. Őrangyal, gondoltam magamban. Agyam kikapcsolt.

Nem tudom meddig tartott tudatlanságom, de amikor visszatértem a valóságba már az Őrangyal hátán pihentem. Minden testrészem sajgott.

Fekete haja gyengéden cirógatta arcom.

Akaratlanul megszólítottam. – Hova viszel? – alig ismertem meg saját hangom.

Megborzongott, ahogy meghallotta a hangom. – Oda ahol, vigyázni tudok rád. – válaszolta csendesen.

Nem volt több kérdésem. Figyeltem merre visz.

Szűk utcán sétáltunk át, majd bevitt egy elhagyatott épületben ott pedig le az alaksorba.

Megrémültem. Hiába segített rajtam hiába kedves a hangja gondoskodó a tekintette. Ezen a helyen még ő is félelmetes emberé válik számomra.

-          Kérlek. Engedj el. – súgtam. Hangom remeget és reszkettem.

Megállt. Érezte rajtam a félelmet ezzel tisztában voltam. Lecsúsztatott hátáról és szembe fordult velem. Nyugodt volt. érzelmet nem tudtam kiolvasni a szeméből.

-          Ha tényleg ezt akarod. Elmehetsz. – felelte őszintén. Nem hagyott gondolkodási időt. Felkapott az ölébe. – De jobb lenne ha velem tartanál. – nézet le rám és folytatta útját.

Nem szóltam egy szót sem, csak fejem neki billentettem vállának.

Az alaksorból kiérve egy földalatti parkolóban kötöttünk ki. Amikor lifthez értünk egy biztonsági őr állta utunkat.

-          Ez maradjon köztünk. – mondta az Őrangyal csendesen, mire az őr csak bólintott és beengedett minket a liftbe.

A lift lassan és zötyögve indult meg felfele. A huszonkettedik emeletre tartottunk. nem tudom hány óra lehetett, de az biztos, hogy nagyon késő mert a liftünket sehol sem állították meg. A lift díszítettségéből, arra a következtetésre jutottam, hogy egy igencsak drága szállodában lehetünk. Amit én valószínűleg nem tudtam volna kifizetni csak nagymértékű kölcsön felvétele után.

Egy hangos „ping” hanggal álltunk meg a beütött emeletnél. Lassan sétált végig a folyosón, majd a 217-es szoba előtt állt meg.

Benyitott. Zsivaj ütötte meg a fülem.

-          Az Isten szerelmére Tao! – halottam a dühös ismerős hangot. – Hol a fenében voltál?

Néma csend lett. Az ajtó becsukódott mögöttünk.

A környezetemből alig fogtam fel valamit. Arcok, hangok. A fáradság és a minden honnan érkező fájdalom nem hagyta, hogy megemésszem új környezetemet. Elsötétült minden.