6. fejezet:
Segítőkészség
Véletlenek történnek? Igen történek. Egy nap legalább
20-szor? Nem, nem hiszem. Úgy hiszem a mai napon az égieknek nagyon jó volt.
Elhalmoztak véletlenekkel. Aminek bevallom, nem örülök. Mégis mért kellett a
majdnem tökéletes életemet felrúgni? Nyugodt hétköznapjaim voltak, nem kellett
idegeskednem, nem féltem, nem izgultam annyit, nem ért hozzám senki. ERRE
MOST!!!
Ezt tudom, hogy amikor megszülettem férfi volt a
szülészorvos. Igen ő szedett ki aztán apám kezébe nyomott. –„Tessék ő a
lányod!” – mondta, gondolom apámnak. Aki rám mosolygott azt visszaadott, hogy
még túl törékeny vagyok, hogy fogjon. Ez a két férfi ért hozzám és láthatott
meztelenül keserű életemben. 20 év telt el azóta! Ismétlem Húsz!!!!
Mért mondok ilyeneket? Hm… hamarosan ki fejtem.
Segítőkész emberek vannak a világban. Ezzel nincs is semmi
baj. Komolyan mondom kellenek ilyen emberek. És egyébként tiszteletemet övezik.
Segítenek a rászorultakon, adakoznak, gyűjtéseket szerveznek… stb. Bravó!!
Igen! Ezt így kell…
De a segítségadásnak is vannak határai… köztük a magánszféra
megsértése!!! Ne tolakodjunk bele a másik magánszférájába!!!
***
Ültem az ágyon és vártam, hogy XiuMin választ adjon
kérdéseimre. Ki vetkőztetett le? Ki fürdetett meg? És ki öltöztetett fel? A
Herceg, az Arkangyal, az Őrangyal és XiuMin. Honnan ismerik egymást?
Egyszerű kérdések, de neki nagyon nagy feladatnak számított
meg válaszolni.
-
Amikor Tao haza hozott, borzalmas állapotban
voltál… – éreztem, hogy a mondatott mentségnek szánja a tetteikre. - … koszos,
a ruháid szakadtak, több helyen is véreztél. – még mindig csak körített. – Az
egész Kai ötlete volt! – mutatott rögtön az Arkangyalra, aki gyerekes dühvel
nézett vissza rá.
-
Persze, persze foglyuk a legkisebbre… - morogta
az orra alatt.
-
Megfürdetünk. – bökte ki tisztán és érthetően a
Herceg. – De bővebben. Mi vetkőztetünk le, fürdetünk meg, és öltöztettünk fel.
- arca rezzenéstelen volt úgy nézet rám mind, ha világ legtermészetesebb dolgát
csinálták volna velem. – Hálás lehetsz. – mondta végszóként, amivel komolyan
embert lehet ölni. Legalább is engem megölt. És ezzel a csávóval volt az első
csókom!!!? Úgy érzem szabad ki akadnom!!!
A maradék három angyal néma aggódással néztek rám.
Csak egy kérdés bukott ki belőlem, de az is azért mert már
nem voltam tudatom birtokában. – Teljesen meztelen voltam? – nyeltem egy
nagyot, de már rég tudtam a választ.
-
Igen. – felelte a gyerek képű Arkangyal, Kai. –
Tao, amatőr lévén nem tudta levenni rólad az alsóneműt, de Kris-szel megoldottuk
a problémát. – mutatott a Hercegre.
Oh tényleg? Megoldottátok a problémát??!!! Felsikítottam
magamban!!! Ismétlem szabad hisztiznem! Sőt őrjöngenem és bármi ilyen pszichés dolgot
véghezvihetek magamban!!
Megsemmisültem, ha lehet ilyet mondani. Szemeim tágra
nyíltak. Arcomból kifutott a vér, de olyan sebességgel, hogy észre se vettem,
csak hogy szédelgek. A tudat, hogy mind a négyen láttak engem teljesen
mezítelenül lesokkolt. Amint kijutok innen fel akasztom magam az első fára, de
lehet az túl egyszerű… Nem-nem inkább levetem magam az emeletről az a biztosabb
úgy érzem.
XiuMin óvatosan felállt a székéről és megindult felém.
Láttam, hogy aggódik értem. Hisz kicsit vagy talán ismeri a természetem. –
ChanMin. – próbálkozott óvatosan.
-
Ne gyere közelebb! – mondtam hirtelen és egész
az ágy háttámlájáig hátráltam. Megragadtam a takarót és magamra rántottam el
fedve ezzel a fejemen kívül minden testrészemet. Idegesen túrtam bele hosszú
barna hajamba. Láttam, hogy XiuMin előrébb lépett. – Ha még egy lépést teszel
síkitok! – fenyegettem meg. Bevált. Nem mozdult.
Ami meglepett, de nem csak engem, hanem szerintem XiuMint is
az-az, hogy beszélni kezdtem nem akár, miről. – Te! Kris ugye?! – rivalltam rá
a Hercegre, de mielőtt folytattam volna megvártam, hogy bólintson. – Délelőtt a
múzeumban akaratom ellenére elvetted az első csókomat! – mondtam fenn hangon. –
XiuMin! – mutattam, ismerősömre. – Meghívtál teázni pedig tudod jól milyen
vagyok! Tudtad, hogy zavarban vagyok, hogy nem tudok veled beszélni! Még is
kínoztál! – aztán ránéztem az őrangyalra, akin láttam, hogy nem örülne annak ha
elmondanám mit is tett. – Oh és te… te vagy nap fénypontja rám rontasz egy
mellékutcában! Kihasználsz, hogy a rajongóid fel ne ismerjenek! A falhoz szorítottál
és letámadtál amint, megtudtad, hogy nem rajongok érted úgy, mint az a pár
csitri. Lesmároltál, úgy ahogy Ő tette. – mutattam Kris-re.
-
ChanMin nyugodj meg. – mondta halkan régi
ismerősöm, de látszott rajta, hogy ledöbbentette, a hallottak. Úgy sejtem senki
nem tudott a másik cselekedetéről.
-
Nyugodjak meg? Megtámadtak! Lehet meg is
erőszakoltak volna! Elvitték az összes cuccomat! Egy vadidegen helyen vagyok! Idegenek
láttak pucéran, és értek hozzám! – teljesen kifakadtam. Ilyen még soha nem
történt velem. Mindig tudtam uralkodni az érzéseimen. Nem szoktam másokkal
megosztani kiakasztó gondolataimat, de most minden kijött belőlem ami a
szívemet nyomta a mai nap folyamán. – És azt mondod nyugodjak meg?! Na ne
röhögtess!! – néztem rá dühösen. XiuMin-t nagyon meglepte a kifakadásom, szerintem
most hallott először ennyit beszélni egyszerre. Mondjuk ezzel nincs egyedül. Én
is most hallom magam először így beszélni. A másik három csendesen néztek rám.
- Lehet, hogy örültnek látszom, de fel kell dolgoznom a hallottakat és
történteteket. – mondtam és végig mértem őket. Mind tökéletes volt, úgy éreztem
magam mint, ha állat lennék egy ketrecben. – Sajnálom csak így megy! – tettem
hozzá csendesen, és már kicsit bánva a sok beszédet.
-
Ezzel nincs semmi baj. Aminek ki kell jönnie az
jöjjön ki. – szólalt meg váratlanul az ágy mellett ülő fekete hajú Őrangyal,
Tao. Rá néztem. Furcsa érzés futott végig rajtam. Nem éreztem fenyegetőnek.
Lehet ezért, mert megmentet vagy csak egyszerűen megnyugtató volt a hangja. –
Egyáltalán nem látunk őrültnek. – mondta csendesen és közelebb húzódót az
ágyhoz, én összehúztam magam. – Tudod milyennek látunk? – kérdezte. Én nemet
intettem a fejemmel, mint egy kis gyerek. – Mint egy sebzett őzike, aki nem
bízik a megmentőiben. – mutatott kőrbe. – Félsz tőlünk? Mért? Bántottunk? Fáj
valamid? – úgy beszélt olyan selymesen és hízelgően, hogy szívem, majd
elolvadt. Soha nem halottam, még embert így beszélni.
Zavartan pislogtam rá. Ki is használta az alkalmat és leült
az ágy szélére. – Félsz tőlünk? – kérdezte tapogatózva.
-
Tartok. – válaszoltam, de tisztességesen
kiegészítettem a mondatom. – Tartok tőletek.
-
Miért? – érdeklődött tovább. Félszemmel láttam,
hogy XiuMin helyet foglal és a másik kettővel feszülten figyel.
-
Te nem tartanál azoktól akik, amíg eszméletlen
voltál levetkőztettek? – hülye voltam, hogy egy férfitől ilyet kérdeztem.
Valószínűnek tartom, hogy örültek volna neki, ha levetkőztettem őket.
-
Van benne valami. – egyezett bele. És kicsit
elégedettség töltött el, hogy igazat adott nekem.
Csend honolt köztünk. Túl nagy csend. Aggódtam, hogy
elveszek benne, így elfoglaltságot kerestem.
Nézegettem a Herceget
furcsa volt így szemtől szembe látni. Amikor felettem tornyosult a múzeumban
teljesen elbűvölt. Most így olyan, hogy is mondjam átlagos lett, hogy más fél
istenek is vannak a közelében. De nem csak ő Kai és a többi is átlagossá vált.
Vagy csak az befolyásolta az érzéseimet, hogy nem szentek. Ugyan olyan emberek,
mint én. Bár segítő készek, de túlzásba esnek.
Eszembe jutott minden jelenet, amit át éltem velük. Arcomba
szökött a vér. Ki gondolta volna? Szervezetem nagyon hamar reagál mindenre.
-
Későre jár srácok szerintem mindenki, húzzon
aludni. – állt fel Kris váratlanul ezzel kizökkentve engem a
lélekjelenlétemből. – Holnap fárasztó napunk lesz! És már lassan éjfél. A traccsparti
holnap is folytathatjuk. – a fiúk helyeslően bólintottak, mintha ott sem
lennék, mint ha berendezés része lettem volna.
-
Én… én… - keltem fel hírtelen és csúsztam le Tao
mellett az ágyon. Rám néztek. A hatalmas trikó alig takart rajtam valamit. Éget
az arcom. Idegesen folytattam. – én… szeretnék el menni. Megkaphatnám a
ruháimat? És… és már itt sem vagyok. Nem akarok zavarni.
-
És mégis hova mennél? – érdeklődött Kai, közben
keresztbe fonta karját. – Tudtom szerint, nincs hol aludnod…
-
Megoldom! – próbáltam határozottnak tűnni, de
mint tudjuk ez nekem egyáltalán nem megy.
-
Minden ruhádat kidobtuk. – felelte Kris.
-
Már nem lehetet őket újra hordani. –
szabadkozott XiuMin amikor látta, hogy a vér kifut az arcomből.
-
Kidobtátok? – lehuppantam az ágyra. Kész vége
mindennek. Itt ragadok örökre. És rabszolgaként tengetem majd öreg napjaim. Sajnos
a fantáziám mindig előrébb van néhány évvel mint én. Mindig látja sanyarú
jövőmet.
-
Aludj itt. Az én szobám. – felelte Tao. – Én
Krisnél alszom. – mondta, amint meglátta az arcomon a kétségbeesést. - Holnap
kitalálunk valamit.
Agyam bekapcsolt, szökési terven gondolkozott. Este mindenki
alszik én meg lelépek. Bólogattam magamban. Ez tökéletes. Felülök az első
vonatra és haza megyek! Nincs pénzem. Jutott eszemben. Elbújok a WC-ben!!
Egyszerűen fantasztikus vagy ChanMin!! Ujjongtam fel végre, magamban.
-
Jó lenne, ha nem szöknél el és nem csapnál
feltűnést. – mondta hirtelen Tao. Gondolatolvasó! Döbbentem rá. – Nekünk is
kockázatos, hogy itt vagy…
-
Mért a mennyben vagyok? Mért nem szabad itt
lennem? – kérdeztem vissza.
-
Holnap elmeséljük jó? Szerintem jobb lenne, ha
aludnál. – javasolta a fekete hajú Őrzöm.
Oh mit gondolsz ki vagyok én? Amint átlépitek az álomvilágot
én is lépek!
Felálltam, amikor megindultak az ajtó felé. Mélyen meghajoltam.
És összeszorított szemekkel szólaltam utánuk. – Hálás vagyok a segítségért. A
fürdetést kivéve. – tettem hozzá zavartan.
-
Nincs mit. – hallottam Kristől, de kicsit
furcsán hangzott, hamar megtudtam mért.
-
Mi vagyunk hálásak a belátásért! – nevetett fel
Kai.
Ha bő rád a felső akkor csak úgy megjegyzem jó tanácsként.
SOHA NE HAJOLJ LE!!!!
Csapás, csapás hátán. Az hagyján, hogy a vér elöntötte a
fejem, mint az özönvíz Noé bárkáját, de még össze is roskadtam szégyenemben.
Szemeim megteltek könnyel. A padlón ültem. – Mért
szégyenülök meg mindig? – néztem fel rájuk. Nem folytak ki a könnycseppek csak
elhomályosították a látásom.
Láttam, hogy nem csak én vörösödtem el, hanem ők is a
szavaimra. Zavartan pislogtak félre, hogy ne keljen a szemembe nézni. Sajnos
nem tudtak ép választ adni inkább csak alternatívat.
-
Láttunk már meztelenül. – felelte Kai. Tényleg
egy nagyra nőt gyerek. Idióta!
-
Ezzel nem nyugtatál meg. – feleltem, majd meg
embereltem magam és lenyeltem a könnyeket. Felálltam. Sajnálkozva néztek rám.
Na, kösz szépen ezt nem kérem. – Jó éjszakát! – mondtam komoran.
Bólintottak egyszerre. – Jó éjszakát. – még ez is egyszerre
ment. Tehetségük van ehhez. A tapintatossághoz nincs. Férfiak! Nem mintha sok
férfival összehozott volna sors.
Tao csukta az ajtót. Tekintetünk találkozott. Kedves
mosollyal búcsúzott, olyan szívet tépővel. Nem mosolyogtam vissza nem voltam
olyan hangulatban. Nagyot nyögtem, amikor az ajtó becsukódott és egyedül
maradtam. Hátra dőltem az ágyon és a plafont bámultam.
Pár óra és elalszanak, össze szedek valami ruhát egy kabátot
és már itt sem vagyok. Majd postázom XiuMin szüleinek a ruhákat, ha haza értem
azok majd továbbítják nekik. Max még kapnak egy bocsánat kérő levelet.
Azt hittem most az egyszer minden úgy lesz ahogy én azt
előre elterveztem. Mint mindig, most is nagyot tévedtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése