Holiday (2)

2. fejezet: Pihenni kell!

A kocsiban nagy csend honolt. Szokatlanul nagy.

Eunhyuk alvást színlelt, néha-néha résnyire nyitotta a szemét, hogy megnézze, mit csinál a mellette ülő. Alig tudta meg állni, hogy el ne mosolyodjon.

Donghae ujjai idegesen kopogtatták az előtte elhelyezkedő anyósülés támláját. Tekintet jobbra balra cikázott, ahogy nézet ki az ablakon, de valójában semmit nem nézet, csak gondolataiba mélyedt.

Váratlanul az „alvó” Oppára nézet. – „Képes ilyenkor aludni!” – háborodott fel és elkezdte tördelni az ujjait. Ahogy ezzel foglalkozott. Lábai vették át a toporzékolás szerepét és fel-le rugóztak. – „Még is mi ütött belé reggel!” – nézet újra Hyukie-re.

-          Donghae mi a bajod? – fordult hátra Shindong komolyan, az anyós ülésről. – Úgy mocorogsz mint egy sajt kukac.

-          Semmi bajom sincs. – mondta védekezően.

-          Akkor ne ficánkolj! Olyan mintha mozgó székben ülnék! – rivallt rá, és visszafordult.

Donghae valamit morgott az orra alatt, majd újra az ablak felé fordult.

Gondolatai nem tudtak elszakadni a reggel történtektől, így hát azt sem vette észre, hogy az autó leparkolt a stúdióval szemben, és rajta kívül már mindenki kiszállt.

Egyszer csak Hyukie fejével találta szembe magát.

Az Oppá lehajolt, hogy szemből is lássa Donghae bamba képét. Legszívesebben felnevetett volna, de inkább komoly arccal intett a fiúnak fejével, hogy jó lenne, ha indulna.

Donghae kinyitotta az autó ajtaját és még ép időben elkapta a bejárati ajtón bemenők párbeszédét.

-          Donghae-nek mégis mi a baja? – kérdezte Shindong Hyukie-től. – Olyan, mint egy holdkoros.

-          Fogalmam sincs. – felelte a kérdezet.

Donghae kisebb szélütést kapott. – „Még, hogy nem tudjam, hogy mi a bajom? Majdnem megfektetett és még csak rám sem néz!” – dühöngött a fiatalabbik.

A klipforgatása sikeres volt, bár Donghae próbálta önmagát adni nagyon nehezen ment neki a dolog.

Egésznap csak pár szót váltott Hyukie-vel, aki semmi jelét nem mutatta annak, hogy érdeklődne fiú hogyléte felől.

Az öltözőben már csak ketten voltak. Hyukie komótosan öltözött. Donghae pedig csendben ült és figyelte.

-          Hyukie…? – próbálkozott a fiatalabbik.

-          Hm…? – hümmögött az Oppá.

-          Reggel…öhm… reggel még is mi volt az-az egész? – kérdezte félszegen lehajtott fejjel.

Hyukie elvigyorodott és úgy nézet le a számára még igen csak kölyök szívvel rendelkező Donghae-re. – „ Sajnálom Donghae én megmutattam mit érzek irántad, ha ennyiből nem esik le akkor addig ne is számíts a válaszomra.” – gondolta magában, majd arca átváltott értetlenségbe és megszólalt hangosan. – Te miről beszélsz?

Donghae felkapta a fejét. Tekintete bele fúródott az idősebbébe. Nem tudta mit is mondjon. Nyelt egy nagyot. – Ah… öhm izé…bocs asszem mostanság nem vagyok magamnál. – nyögte ki végül. Szíve, majd ki ugrott a helyéről, ahogy kiejtette ezeket a szavakat.

-          Jah azt én is észrevettem. – bólintott az Oppá egyetértően, egy kicsit sajnálta az előtte ülő fiút, de meg voltak tervének minden egyes mozzanata, hogy magába bolondítsa. – Tényleg jól jön ez a kis szünet. – állapította meg, majd elindult az öltöző kijárata felé.

Donghae felpattant és utána szólt. – Oppa! Várj meg! – Hyukie úgy torpant meg mintha falba ütközött volna. A gyomra görcsbe rándult az „oppa” szó hallatán.

-          Mit mondtál? – fordult vissza.

-          Hyukie! Várj meg! – felelte az ifjabb.

Eun félre billentette fejét, majd egy grimasszal az arcán halkan dörmögött az orra alatt. – Azt hiszem rám is rám fér a pihenés