Édes szerencse? (7)

7. fejezet: Akció

A filmekben a hős mindig vagány. Tökéletes.

Ha most én főhős vagyok, akkor rám ezek mért nem vonatkoznak?

Válasz: Nem vagyok hős. Azok mindig hősködnek.

***

A szemem kopogott az éhségtől. Nem emlékszem mikor ettem utoljára, de már a halálomon voltam. Úgy fájt a gyomrom, hogy már csillagokat láttam.  A fiúk olyan másfélórája távoztak. Csak reménykedni tudok, hogy alszanak.

Tao szobája vagány volt. Ha most nem akarnék megszökni, akkor még aludnék is az ágyában. Távozásuk után rögtön felmértem a terepet. Felvettem az egyik melegítőjét, ami méretben kisebbnek látszott a többinél, majd egy pólót és egy pulcsit. Úgy néztem ki mint egy anorexiás pitbull. Na jó nem, de a ruhák hatalmasak voltak. Lakni is tudtam volna benne. Pedig Tao se egy nagydarab, de valószínűnek tartom, hogy én vagyok túl kicsi.

A szökés érdekében kellettek a ruhái. Mivel az enyémeket kidobták! Ha haza jutottam postázni fogom XiuMin-nek, hogy adja vissza neki.

Már biztos alszanak. Aludniuk kell! Egy s mást kiderítettem, amíg itt éheztem. Ezek a srácok az EXO banda tagjai, akiknek a koncertjére jegyet nyertem. Amikor erre rájöttem kisebb sokk ért. Nem érdekel a koncert a jegyem úgy sincs már meg. Csak haza akarok menni.

Az ajtóhoz léptem és lekapcsoltam a villanyt majd hallgatóztam. Síri csend volt oda kint. Sajnos nem tudom, hogy-hogy van berendezve ez a lakás, de remélem hamar ki találok. Konyhából lopnom kell ételt. Restelem, hogy így viselkedek, de nincs más választásom. Meghalok éhen!!!

Kinyitottam az ajtót. Nagy örömömre nem nyikorgott. A filmekben általában, amikor a főhős ki akar surranni mindig nyikorog az ajtó.

Körül kémleltem. Sötét van, de mit is reméltem, hogy dicsfényben távozok? ChanMin könyörgöm! Magadat is kiakasztod néha!

Az ablakon bevilágító lámpafények köszönhetően, látni lehetett, a nagyobb tárgyak sziluettjét. Kanapé, kis szekrény , cipős, fogas, és az ajtók. Egy… kettő… három… Tao-é a negyedik. Aham… ezek a szobák. Az a nyitott a konyha és ott a folyosó amin kijuthatok. Yoosh…(rendben)… Akkor GO a konyhába.

Olyan voltam, mint egy macska. Mi tagadás levegőt nem mertem venni nehogy meg halják. Besurrantam a konyhába, egyből ki szúrtam a hűtőt. Kinyitottam. Ennek volt egy kicsi hangja, de nem vészes.

A szemem könnybe lábadt a fénytől. Amikor megláttam egy almát hasam korogni kezdet és összefutott a nyál a számban. ÉHES VAGYOK! Kivettem és, hogy ne legyen egyedül párosítottam egy banánnal.

Kijutok és megeszem. Bólogattam magamnak a sötétben, miután becsuktam a hűtőt. Ahogy visszatértem a nappaliba még mindig csend volt. Levettem egy kabátot a fogasról és belebújtam. Azonnal rájöttem, hogy kié lehet. Az illat mindent elárult.

Nagyot nyeltem, mert eszembe jut mit mondott. – „Jó lenne, ha nem szöknél el…” – kirázott a hideg. Nem, nem maradhatok itt. Ráztam meg a fejem. Már a bejárati ajtó kilincsén volt a kezem, amikor rá döbbentem, hogy nincs rajtam cipő. Visszafordultam. Halkan sóhajtottam. Magamhoz szorítottam a banánt és az almát. Visszaaraszoltam nappaliba. Leemeltem egy cipőt. a gyümölcsöket leraktam magam mellé. Elkezdtem felhúzni. A dolog könnyen ment, hisz vagy nyolc számmal volt nagyobb az én lábamnál.

Ezzel meg is volnánk! Nyugodtam meg. Nyúltam a két gyümölcsért, hogy indulok. Tapogattam, de csak a banán volt meg. Basszus elgurult!! Nem hiszem el! ÁÁÁ!!!

Néztem körbe, de nagyon sötét volt. Térden csúszva kutattam az alma után. Végül bele ütközött a kezem és gurulni kezdet. NEE MÁR!!! Mázlimra pont az ablak által keltett fényben ált meg. Utána másztam.

-          Te mit csinálsz? – hallottam a szórakozott hangot. A hanggal együtt a villany is felkapcsolódott. Felpattantam, és már futottam, is a kijárat felé, de bele ütköztem az ellenség egyik tagjába és seggre érkeztem a nappali parkettájára.

Körbe vettek. Mintha egy szökött rab lennék. Olyan csendes voltam! Nem hiszem el!!

Lehajtott fejjel üldögéltem. Számíthattam volna rá, nem? Nem szólaltak meg, de éreztem, hogy némán kommunikálnak.

A hasam úgy döntött, hogy a csend nem egy megoldás és hangosan korogni kezdet. Oda kaptam a kezem. – Csend… - rivalltam rá testrészemre halkan, de biztos hallották. Arcom éget a szégyentől. Nem csak a korgó hasamra gondolok, hanem hogy elloptam a ruhát és a kaját.

-          Tudod az almát és banánt nem igazán szabadna éjjelre enned. – guggolt le Tao mosolyogva és kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. Elfogadtam, de nem néztem rá. – Jobb ha XiuMin dob össze neked valamit, ami könnyebb étel.

XiuMin egy mosoly keretében a konyhába távozott.

-          Szólhattál volna, hogy kajás vagy. – grimaszolt Kai amikor rá néztem és bele túrt kócos hajába.

Kris zsebre tett kézzel állt. – Nem ütötted meg magad? – kérdezte. Úr isten aggódik miattam!!!

-          Nem. – rebegtem halkan.

Észre se vettem, hogy Tao még mindig fogja a kezem, csak akkor amikor magával húzott a kanapéra. – Tudod, nem akarunk akaratod ellenére itt tartani, de mond meg kérlek éjnek évadján hova akartál menni?

Igaza volt. Ilyenkor semmi nem jár. Se vonat, se busz. Ekkora egy hülyét mint én. Felnyögtem és rá néztem. Sötét szemei kíváncsian csillogtak. Lehűlt arcom újra lángba borult. – Bocsánat.

-          Mért kérsz bocsánatot? – kérdezet vissza szinte nevetve. – Nem csináltál semmit.

-          Elloptam a ruháidat. – préseltem ki a szavakat ajkaimon. – De… de … vissza küldtem volna esküszöm…. vissza akartam küldeni….

A szobában lévők rajtam kívül mind felnevetek.

-          Istenem ez a csaj! – fogta a fejét Kris, majd az égre emelte tekintetét.

-          ChanMin… egyél. – mondta XiuMin és kezembe nyomott egy zsemlét.

Zavartan pislogtam, de nem szóltam semmit. Csak bele haraptam a szendvicsbe. Hasam ujjongott. Miután lenyeltem az első falatot megszólaltam. – Köszönöm szépen.

-          Nincs mit. – vigyorgott ám XiuMin.

-          Hercegnő… Bocs, hogy ezt kell mondanom, de veled alszom ma. – dőlt hátra kényelmesen a kanapén Tao és a többiekre nézet. Egyet értően bólintottak. Én meg, hát hogy is mondjam félre nyeltem.

-          Kh…. öhm… - köhögtem hangosan. – Te… tessék? – rémület fogott el.

-          Nem eszlek meg! – háborodott fel az arcom láttán. Túl sokat tudott róla leolvasni. – Tudod nem lenne jó ha megszöknél az éjszaka. Nem bízunk benned. Ezek után. – felelte kicsit morcosan és az ajtóra mutatott. – Szemmel kell tartani.

-          XiuMin…? - hangom remegett.

-          Sajnálom ChanMin. Taonak igaza van. Nem örülnénk neki, ha kitudódna, hogy egy lány távozott innen az éjszaka közepén. Árt a karrierünknek. Gondolom, már tudod kik vagyunk.

Bólintottam. Válasz gyanánt. – Nem, nem megyek már el… - rebegtem halkan, közben lenyeltem az utolsó falatot is.

Egyikőjüket sem hatotta meg a dolog. Tao megragadta a kezem. – Alvás kis hölgy! – mondta és már húzott is magával.

-          Tao…! – Kris hangja erőteljes volt és félelmetes.

-          Hozzá sem érek… - felelte hátra sem fordulva.

-          Mázlista. – hallottam Kai hangját, amikor az ajtó becsukódott mögöttünk.

És lám már megint itt vagyok. Ismerős szoba. Kattanásra lettem figyelmes. Tao bezárta az ajtót. NA NE!! Furfangos. A kulcsot rá fűzte a nyakláncára.

Ezt a jelentett hápogva néztem végig. – Nem, nem megyek el…

-          Nem bízok semmit a véletlenre. – vigyorgott rám. A térdeim beleremegtek. – Legyen egy jó éjszakánk ChanMin!

Elájultam azt hiszem. Oka, hogy az agyam felrobbant a szívemmel együtt.