Édes szerencse? (4)

4. fejezet: Én nem szoktam sírni

A világban vannak szerencsés emberek és vannak szerencsétlenek. Hogy melyikhez tartozom? Fogalmam sincs. Voltak jó pillanataim az életben és voltak rosszak, de hogy a mérleg melyik oldalán üldögélek azt nem tudom, és nem is tudom meg valószínűleg soha sem.

Szállást keresni! Az elmúlt három órában csak ez járt a fejemben. Szállást kell találnom sötétedés előtt.  Reménytelenül ballagok egyik szállodától a másikig. A dolog hasztalan. Nincs üres szoba a szállodákban. Némileg fel vagyok háborodva.

Mi az oka a telt háznak? Én nem tudom kik vagy miféle népség, banda ez az EXO…M, K, X, Y, Z, vagy mit tudom én mi a nevük, de a rajongóik mind a környékbeli szállodákban szálltak meg. Sehol egy üres szoba. Az egyik portástól hallottam, hogy valaki már két hónapra előre lefoglalta a szobát.

Jó jó rajongjon értük mindenki, de nem hiszem, hogy annyira nagy szám lenne a banda. Én most hallok róluk először. Könyörgöm nem egy Michael Jackson tart koncertet!

Sehol nem szántak meg engem. Igazából őrültem annak, hogy eltudtam mondani a szállodában, hogy szállást kérek.

A kommunikációs kepeségeim ismét cserbenhagytak, de hát nem is vártam többet magamtól. Voltam lepukkant helyen és gazadagon is, de az utóbit maga a pénztárcám nem engedte, hogy bevállaljam. Pedig ha egy luxus szobára futotta volna, akkor minden oké, mert az volt, csak nem kedvező árban. Amilyen árakat ajánlottak csodáltam, hogy rosszullét nélkül ott tudtam hagyni a helyet. Annyi pénzből felépítek egy kis házat két háztömb között.

Iszonyatosan hideg van és esélyét nem látom annak, hogy szállás találok a mai nap folyamán. Ami még kedvezőtlen volt számomra az-az, hogy a hó is esik. Nem tölthetem utcán az éjszakát, mert a törvény bünteti a csöveseket. Azt hiszem marad a karaoke bár. Bár egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam. Mondhatnám azt, hogy megyek és bérlek egy-két órára fekvő kapszulát, de mint kiderült azok is igen csak tele vannak.

Este kilenc óra körül járt az idő. A fő út melletti járdán sokan sétáltak voltak rajongók nagy táblákkal, akik feladták a várakozást és haza fele vagy legalább is az alvó helyükre indultak. Csak én lézengtem tehetetlenül és egyedül.

Felemeltem fejem és néztem, ahogy az emberek elhaladnak mellettem. Váratlanul egy szempár nézet az enyémbe. Félelmetes volt sötét akár az éjszaka és magányos, mint egy farkasé. Megszakította a szemkontaktust és elballagott mellettem. Kellemes férfi illatot hagyott maga után. Bizsergés futott végig rajtam. Utána fordultam, de eltűnt a szemem elől. Csalódottan folytattam utam.

***

Egy sötét mellékutcában vagyok. A hóban térdelek és csak meredek magam elé. Félek, és reszketek.

Az elmúlt tíz perc volt életem legszörnyűbb tíz perce. Soha nem fogom elfelejteni.

Nem beszélek emberekkel, mert félek tőlük.  Emberek, akik nem tőrödnek veled, akik csak magukkal foglalkoznak, ha nem adsz neki oda valamit elveszik tőled.

Farkastörvény, amiben nem akartam részt venni.

Jobb, ha azt csinálod, amit mondanak!

De hát mindenkiben ott van a túlélés mechanikája? Ahogy abban a tíz percben bennem is feléledt.

Mint mondtam egyedül egy húsz éves lány tehetetlen a városban. Főleg este.

Hárman voltak. Három férfi. Alkohollal feltöltött testel. Elvettek tőlem mindent és mivel ellenkeztem megvertek! Nem érdekelte őket, hogy lány vagyok! Nem érdekelte őket, hogy sikítok! Az sem, hogy a karomon felszakadt a bőr és vérezni kezdtem! Hogy remegek, hogy félek! Semmi nem hatotta meg őket. Addig ütöttek, amíg térdre nem rogytam előttük a hóban. Aztán felkapták a táskám és elmentek. Úgy mintha ez lett volna a napi feladatuk. Nem néztek vissza rám nem nézték meg, hogy élek vagy halok. Csak elmentek. Még talán nevetést is hallottam, de ebben már nem vagyok biztos.

A hó csendesen szállingózott. Ruháim szakadtak. A puha hótakaróban lábaim teljesen át fagytak. Hasam, amibe nem csak egy ütést kaptam lüktetet. A két karom éget a hidegtől. Talán a vérzés is azért állt el, mert kihűltem. Nyakam zsibbadt a fojtogatástól. Ajkaim fel voltak dagadva, és fel is volt repedve a három pofontól, amit azért kaptam, mert elrohantam előlük.

Kezemet a térdemen pihentettem. Amióta elmentek csak azt a két sovány kezet bámulom. A hópelyhek elolvadtak rajtuk. Hajam az arcomban lógott. Általában ez nagyon idegesített, de most nem érdekelt az égvilágon semmi.

A torkom elszorult. Mardosta valami. El nem tudom képzelni, hogy mi.

Arcomon forró folyadék folyt le. Ezt hittem, hogy elolvadt hó, de az emlékezeteim szerint nem forró.

Gondolat menetemet egy árnyék zavarta meg, ami bekerült a látó körömbe. A főútról bevilágító lámpa fénye engem még pont megvilágított.

Az árnyék közeledet, majd két lábat fedeztem fel magam előtt. Nem néztem fel, és amúgy sem éreztem, hogy tudnék bármilyen incidensre is reagálni.

Leguggolt és megfogta a kezeim. Az övéi forrók voltak az enyémhez képest. Felemelte és a szájához emelte sovány végtagjaimat. Gyengéden lehelt rá.

Felnéztem. Sötét szempárral néztem farkasszemet. Tele volt gyengédséggel és gondoskodással.

Egyik kezével megsimogatta az arcom. – Ne sírj! – olyan gyengén és furcsán ejtette ki a szavakat, hogy úgy éreztem nem ember szólított meg.

Remegő hangon csak annyit mondtam neki: - Én nem szoktam sírni. – Arcomon újabb forró folyadék folyt le. Nem tudom elképzelni mi lehetet az.

-          Értem. – mondta és gyengéden végig tapogatta a karom. – Feltudsz állni? – érdeklődött, de nagyon óvatosan, mintha attól félne, hogy bármikor megőrülnék.

Bólintottam. Segítségével felálltam. Lábaimat alig éreztem. Csontig fagytak. Majdnem összeestem, de ő egyszerűen és könnyen tartott meg.

Bele kapaszkodtam kabátjába ő pedig gyengéden simogatta a hátam. A forró folyadék csak nem akart apadni. Úgy csordogált az arcomon mind egy kis patak. Halk szipogás fakadt ki belőlem, nem tudom miért.

-          Én-én nem szoktam sírni. – ismételtem meg magam. Ő szorosabban átölelt.

-          Tudom, tudom… - súgta és hagyta, hogy arcom a kabátjába fúrjam. – Tégy úgy ahogy akarsz. – tette hozzá.

Kezem átfontam a derekán és úgy öleltem az idegent mintha az életem múlna rajta. Mélyen magamba szívtam az illatát ami kicsit ismerős volt. Még kabáton keresztül is hallottam szívdobogását ami fokozatosan nyugtatott meg. Álla gyengéden támaszkodott meg a fejemen. Légzése nyugodt volt és szabályos. Lehunytam a szemem. Őrangyal, gondoltam magamban. Agyam kikapcsolt.

Nem tudom meddig tartott tudatlanságom, de amikor visszatértem a valóságba már az Őrangyal hátán pihentem. Minden testrészem sajgott.

Fekete haja gyengéden cirógatta arcom.

Akaratlanul megszólítottam. – Hova viszel? – alig ismertem meg saját hangom.

Megborzongott, ahogy meghallotta a hangom. – Oda ahol, vigyázni tudok rád. – válaszolta csendesen.

Nem volt több kérdésem. Figyeltem merre visz.

Szűk utcán sétáltunk át, majd bevitt egy elhagyatott épületben ott pedig le az alaksorba.

Megrémültem. Hiába segített rajtam hiába kedves a hangja gondoskodó a tekintette. Ezen a helyen még ő is félelmetes emberé válik számomra.

-          Kérlek. Engedj el. – súgtam. Hangom remeget és reszkettem.

Megállt. Érezte rajtam a félelmet ezzel tisztában voltam. Lecsúsztatott hátáról és szembe fordult velem. Nyugodt volt. érzelmet nem tudtam kiolvasni a szeméből.

-          Ha tényleg ezt akarod. Elmehetsz. – felelte őszintén. Nem hagyott gondolkodási időt. Felkapott az ölébe. – De jobb lenne ha velem tartanál. – nézet le rám és folytatta útját.

Nem szóltam egy szót sem, csak fejem neki billentettem vállának.

Az alaksorból kiérve egy földalatti parkolóban kötöttünk ki. Amikor lifthez értünk egy biztonsági őr állta utunkat.

-          Ez maradjon köztünk. – mondta az Őrangyal csendesen, mire az őr csak bólintott és beengedett minket a liftbe.

A lift lassan és zötyögve indult meg felfele. A huszonkettedik emeletre tartottunk. nem tudom hány óra lehetett, de az biztos, hogy nagyon késő mert a liftünket sehol sem állították meg. A lift díszítettségéből, arra a következtetésre jutottam, hogy egy igencsak drága szállodában lehetünk. Amit én valószínűleg nem tudtam volna kifizetni csak nagymértékű kölcsön felvétele után.

Egy hangos „ping” hanggal álltunk meg a beütött emeletnél. Lassan sétált végig a folyosón, majd a 217-es szoba előtt állt meg.

Benyitott. Zsivaj ütötte meg a fülem.

-          Az Isten szerelmére Tao! – halottam a dühös ismerős hangot. – Hol a fenében voltál?

Néma csend lett. Az ajtó becsukódott mögöttünk.

A környezetemből alig fogtam fel valamit. Arcok, hangok. A fáradság és a minden honnan érkező fájdalom nem hagyta, hogy megemésszem új környezetemet. Elsötétült minden.

CNB 8.fejezet

Már két napja egyedül vagyok otthon, csak a munkában találkoztam emberekkel. MinHyuk dolgozott a héten és nem is keveset, legalább is nekem ezt mondta. Így se szerdán se csütörtökön nem találkoztunk. Nem is hívott. Úgy beszéltük meg, hogy ő keres telefonon, mert ne hogy pont rosszkor hívjam fel. Nekem amúgy is mindegy volt, hogy munkában hív vagy itthon.

Sang nélkül szenvedés volt az otthonlét. Mintha homály telepedet volna a lakásra. A hangulatom is ilyen volt ezekben a napokban, már csak azért is, mert senki nem jött látogatóba, senki nem várt otthon.

Nagyot ásított és elterültem a kanapén. Kezembe fogtam a telefont és üzenetet kezdtem írni. Hát, ha kapok egy választ rá.

Címzett: Hiperaktív Uraság

Üzenet: „Szia! Uuuunatkozom!”

Aláírás: By ChanMin

Nem jött válasz. sóhajtottam egy nagyot és ki kerestem a telefonomban YongHwa szüleinek a számát amit megadtak. Tárcsáztam.

-          Jó napot Choi ChanMin vagyok! Sang gazdája. – Szóltam bele a telefonba bátortalanul.

-          Oh, szerbusz. – köszönt YongHwa anyukája kedves hangon.

-          Sang jól viselkedik? – kérdeztem kicsi aggodalommal a hangomban amit ki is hallott.

-          Nincs vele gond, nagyon jól viselkedik. – felelte. – Folyton udvarol Yua-nak több kevesebb sikerrel. Nagyon életre való kutyust neveltél belőle.

-          Köszönöm. – pirultam el. – Nem is akarok tovább zavarni. – mondtam gyorsan. – Kellemes napot.

-          Szia drágám.

A plafont bámultam. Nagyon nagy volt a csend és zavart. Olyan mint amikor először költöztem ide. Felkaptam a kis asztalról a távirányítót és elindítottam a zene lejátszást. Amikor meg hallottam JongHyun hangját amint énekel rögtön álmosság jött rám. Lehunytam a szemem. Elaludtam.

***

„Egy sötét szobában feküdtem az ágyon. Forróság járta át a testem, mintha égetnének belűről. Kellemes volt. Kinyitottam a szám. Halkan sóhajtottam. Az ágy mellett közvetlenül mellettem egy alak térdelt. Ismerős volt a sziluettje. Csak a sötét miatt nem láttam tisztán az arcát. Gyengéden végig simított hasamon, majd kezei feljebb csúsztak egészen a melleimig. Amiket gyengéden megérintett. Elállt egy pillanatra a lélegzetem. Másik kezével arcomat érintette meg. Oda hajolt nyakamhoz és aprókat csókolt rá. Nem tudtam mozdítani kezeimet le voltak bilincselve. Lábamat akaratlanul összezártam, amikor keze melleimről lefele vándorolt.”

Egy halk nyögéssel ébredtem fel.  Légzésem szapora volt, szívem pedig rendszertelenül dobogott. Kivoltam pirulva. Annyira valóság hű volt az álmom. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok annyira az álom béli kép élt bennem. A nappali már homályba burkolódzott. Három órát aludhattam.

-          Mi jót álmodtál? – kérdezte egy ismerős hang szórakozottan.

Oldalra pillantottam. MinHyuk vigyorgott rám önfeledten. -  Tudhattam volna. – mosolyodtam el.

-          Nagyon élvezted. – vigyorgott tovább. – Ha mélyebben fogsz aludni tovább is megyek majd. – nevetett és megpaskolta hasam.

Észre se vettem, hogy keze ott pihen rajtam. Felültem ő pedig elém térdelt. A kanapé alacsony volt így pont egy magasak voltunk. Gyengéden át karolta a derekam és magához húzott. Megcsókolt. hagytam magam nem ellenkeztem egy kicsit sem. Mért is tettem volna?

Amikor megpihentünk megszólalt. – Fürdés?

Bólintottam válasz gyanánt. Felállt és magával húzott a fürdőszobába.  Egyesével levett rólam minden egyes ruhadarabot. Megcsókolta a vállam a nyakam az ajkaim. Nem tudtam megállni, hogy ne bújjak hozzá, de ő gyengéden eltolt magától. – Rajtam még ruha van. – mondta érvnek kicsit bohókás, de elégedett fejjel.

-          Nem mintha zavart volna. – feleltem és mielőtt magához rántott volna beugrottam a zuhany fülkébe és magamra húztam. – Késő bánat. – incselkedtem és megnyitottam a forró vizet egy kicsi hideg társaságban.

Nem kellett sokat várnom és már mellettem is állt a zuhany alatt teljesen pucéran. Hátat fordítottam neki, mert épp samponoztam a hajam. Ez őt különösebben nem zavarta. Hátulról derekamnál át karolt, jobb kezét felcsúsztatta hasamon és megfogta bal mellem, gyengéden masszírozta. Szorosabban húzott magához, így feszes ágyéke fenekemnek nyomódott. Ettől a kis cselekedettől nem csak ő jött izgalomba, hanem én is. Alhasam görcsbe rándult. Kezem még mindig a hajamban pihent. A víz által lemosott hab a hajamról őt is betakarta, de csak pár pillanatig.

-          Nagyon, nagyon kívánlak… - súgta és hátulról csókolgatta a nyakam. Nem törődött vele, hogy hajam leomlott a fejére a víztől. Fejemet kénytelen voltam hátra vetni, hogy jobban hozzá férjen a nyakamhoz. Kezemmel az arcát simogattam.

Nem tudtam mit felelni erre. Nem ő volt az egyetlen, aki így érzet én is kívántam őt. Csodáltam, hogy eddig kibírta a nélkülözést.

Akarata ellenére elhúzódtam tőle. Látni akartam szemből látni akartam csillogó szemeit. Zavartan pislogott utánam, megint gyerekesnek láttam, de amikor hozzám ért egyszerűen nem tudtam, úgy nézni rá mind egy kis fiú. Tudatosan érintett meg tudta jól mit élvezek, pedig még nem is feküdtünk le egyszer sem.

Néztem, ahogy végig folyik testén a víz. A lélegzetem elállt. Láttam már felsőtestét, de most vonzóbb volt, mint valaha. Ő is végig nézet rajtam, és kajánul elvigyorodott.

-          Mi olyan vicces? – komorodtam el, de csak megjátszottam.

-          Te! Majd felfalsz a szemeddel. – hátra borzolta vizes hajtincseit. – Tetszik…

Közel léptem hozzá és a csempének döntöttem. Nem ellenkezet. Inkább kíváncsi volt. Át karoltam a nyakát és vadul megcsókoltam. Tudtára akartam adni én mennyire kívánom. Vette a lapot. Hozzá simultam érzékien. Amikor combom hozzáért férfiasságához felnyögött. Én csak bele mosolyogtam a csókba. Ajkaim lecsúsztak ajkairól az állára apró csókokkal hintettem el. Hozzá akartam férni a nyakához, de nem engedte, ő jobban szerette volna folytatjuk a vad csók váltást. Nekem viszont teljesen más terveim voltak. Combomat erősen hozzá nyomtam ágyékához. Ahogy gondoltam, szófogadóan hátra vetette fejét.

-          Normális vagy? – nyögte. Én csak vigyorogtam és lecsaptam nyakára. Ami még jobban tüzelte Hiperaktív Uraságot. Kezemmel felső testét simogattam teljes átéléssel, nyakától a hasa aljáig, minden egyes centimétert. Nem panaszkodhatott. Teljesen kiszolgáltatott volt. Tenyere a csempének feszült a hátával együtt. – ChanMin… - nyögte a nevem teljes átéléssel. A gyomrom bukfencezet egyet a nevem-hallatám. Pillangók repdestek a tudatomban. Nem akartam abba hagyni a kényeztetést. Lejjebb haladtam csókjaimmal felsőtestére. Izmai megfeszültek a csókjaim hatására. Keze ökölbe szorult a csempén. Kezem felcsúsztattam a háta közepéig és még jobban hozzá bújtam.

Már nem tudta ajkait csukva tartani, feje teljesen hátra feszítette. Mivel nem tudtam lejjebb csúszni így kénytelen voltam lehajolni, hogy hasára is csókokat hintsek.

Teljesen váratlanul ért, amikor megragadta a kezem és felrántott ajkaira. Az oka, hogy ilyen bátor lett hirtelen az lehetett, hogy amikor lehajoltam hasához, combom már nem tartotta fokságban férfiasságát. Olyan erőszakos volt, hogy fogalmam sem volt mit tegyek hirtelen, de nem zavart. Fordított a helyzeti előnyömön. A falhoz szorított, hogy még mozdulni sem tudott.

-          Ezt ketten játsszák… - nyalta meg ajkait. – Túl messzire mentél 80-as kisasszony.

-          Távol se annyira amennyire akartam… Hiperaktív Uraság. – búgtam az ajkaiba, amik pár milliméterre voltak az enyémtől.

Vadul kapott az ajakaim után, mintha csak éhezne, de nem tartotta fenn őket sokáig azonnal elindult lefele, ahogy én csináltam az előbb. Az én reakcióm sem maradtak el. Én nem támaszkodtam meg a falban, mint Ő. Ugyan én ennél sokkal kreatívabb vagyok. Kezeimmel hátát simogattam. Melleimen sokat időzött, kis híján össze estem, amikor gyengéden nyelvével hozzáért mellbimbómhoz. Itt már én is neki dőltem a falnak, de ez nem volt neki elég kezét becsúsztatta lábam közé és belső combomat simogatta kínos lassúgála. Így már nagyon nehezen tudtam koncentrálni saját feladatomra, amit kitűztem magam elé.

Megembereltem magam és kezem-levezettem hasfalán és megfogtam férfiasságát. Megdermedt, ahogy persze sejtettem. Gyengéden simogatni kezdtem odalent. Halottam, amint nyel egy nagyot.

Meglepetten felnézett rám melleim közül, majd kiegyenesedett. Így férfiassága jobban a kezembe csusszant. Ajkai résnyire nyitva voltak. Egyik kezével megtámaszkodott fejem mellet. A másikat nem vette ki a lábam közül. Óvatosan feljebb csúsztatta combomon, és hozzám ért. Bele remegtem az érintésbe, és szorosabban markoltam meg ágyékát. Ő is hasonlóan reagált mint én. Homlokunk össze koccant. Mind ketten sűrűn vettük a levegőt.

Ujjait megkérdezésem nélkül hatoltak belém. Hangosan felnyögtem és szorításom erősödött nála is. Homlokát a vállamra tette, hogy megpihenjen. Mind ketten szüneteltettük az érzéki kínzást.

-          Folytassuk más hol. – kapkodta a levegőt.

Bólintottam, de nem láthatta, mert lefele nézet. – Re- rendben. – egyeztem bele és elengedtem férfiasságát.

Felnézet rám egy kicsit megkönnyebbülve, pedig biztos, hogy élvezte. Meglepetésemre nem húzta ki ujjait, hanem mozgatni kezdte. Mosolyogva nézet a szemembe. Bele kellett kapaszkodnom a nyakába, hogy össze ne essek.

-          Nem hagyhatom, hogy oda legyen a kemény munkám. Egy kicsit még felpörgetlek. Én már totál készen álok rád, de téged még csiszolni kell. – vigyorgott és meg csókolt. Ujjai egyre gyorsabban mozogtak. Én pedig már azt sem tudtam, hol vagyok. Már majdnem felsikítottam, amikor abba hagyta és megszabadított ügyes ujjaitól. Ha még egyet lökött volna újával én ott menten össze esek. – Jó kis lány. – csókolta meg a fejem tetejét és elzárta a vizet.

Nem tudom, hogy jutottam, ki a fürdőből, de nem is érdekel. Az ágyam szélén törölgettem a hajam, amikor bejött az ajtón. Meztelen volt, csak a törölköző takarta ágyéket. Én is csak magam köré tekertem egyet. Becsukta az ajtót maga mögött, majd mellém ült.

Átvette munkám töröli kezdte a hajam. Ahogy hozzám ért még törölközőn keresztül is teljesen felizgatott. Akaratlanul bele csókoltam nyakába.

-          Kívánlak… - vallottam neki kétségbeesetten.

-          Úgy érzem, kell ellene tenni valamit. – mondta bujkáló mosollyal.

Ledobta a törölközőt a földre és hátra döntött az ágyon. Nyelvét gyengéden csúsztatta számba. Türelmetlenné váltam és kezemmel törölközőn keresztül hozzá értem, hogy ösztönözzem. Elégedetten nyögött.

-          Türelmetlen vagy. – súgta két csók között, majd ajkai gyorsabb tempóra váltottak.

Mire észbe kaptam, már rendesen fent feküdtünk az ágyon mindketten. Az egész sokkal kényelmesebb volt mint állva.

Ajkaival birtokba vette a testem és minden egyes érintéssel felizgatott. Sajnos már nem tudtam hadi terveket szőni ellene, annyira elvette az eszem érintéseivel, de ez volt a célja. Uralkodni felettem. Nagyon jól csinálta.

-          Sajnos tízperc el tellett az akciónk óta. És szerintem újra fel kell tüzelnem téged. – és már ujjai újra bennem voltak. Testem megfeszült ívben. Most nem tartott sokáig játék nem akart a csúcs közelébe vinni csak felizgatni. Jól csinálta.

Már nem teketóriázott és én sem akartam, hogy tovább húzza a dolgot. Ajkai számra vándoroltak végre, már vártam jöttüket. Aztán éreztem, hogy lábam közé fekszik, de annyira lekötött a nyelve, hogy nem igazán tudtam másra koncentrálni, addig a pillanatig amíg férfiassága hozzám nem ért oda lent. Gyengéden, óvatosan hatolt belém. Kicsit fájt, de ennek az lehet az oka, hogy vagy öt éve volt az első alkalom és az se volt a legjobb.

Türelemmel várt és kényeztette nyakam. Megmozdult. Én pedig egy feltörő nyögéssel adtam a tudtára, hogy teljesen jó nekem úgy ahogy van. Aprókat lökött amikbe bele borzongtam. Szét áradt a testemben az adrenalin. Bele markoltam hátába és magamra húztam, hogy még közelebb tudhassam magamhoz.

Lökései egyre gyorsabbak voltak és mélyebben hatolt belém. Ajkaimat nem tudtam csukva tartani. Nagyokat nyögtem. Mindkettőn légzése szapora volt.

Éreztem amikor, hogy meg feszül, de mielőtt átlökött volna mindkettőnket az élvezet határán, meg állt és rám dőlt teljes testével, hogy levegőhöz jusson. – Elélvezhetek? – kérdezte, amikor bele nézet a szemembe.

Meglepett, de tudtam, hogy arra gondol, hogy bennem. Mivel nem védekeztünk ezért teherbe is eshetek, de nem érdekelt, majd holnap veszek be valamit ellene. Bólintottam. – Együtt. – súgtam.

Megkönnyebbült arccal nézet rám. Kezeinket összekulcsolta és leszorított az ágyra. Mozdult egy kicsit, mivel nem váltunk el kényelmesebb pozíciót váltott. – Együtt. – csókolt meg és újból mozogni kezdett, de nem volt bemelegítő kör. Rögtön gyorsan kezdet mozogni. Aminek az lett a következménye, hogy hamarabb értük el a kiteljesedést, mint gondoltuk. Az egész robbanás szerű volt, de még annál is több főleg, hogy a robbanás után még nem hagyott fel a mozgással azon a varázslatos síkon tartott mind kettőnket, amibe bele estünk. Nem éreztem semmit magam körül csak őt. A ráadás játéka fél percig tartott, de utóhatásai nem maradtak el. Annyira kimerült, hogy rám esett teljes súlyával, de én sem bírtam mozdulni.

Öt perc elteltével mutatunk életjelet magunkról.

-          Imádlak. – nyögte. Kicsúszott belőlem és mellém dőlt.

-          Hasonlókra gondolok én is. – simogattam meg arcát. Gyerekesen elvigyorodott szemében fáradság csillant. Hozzá bújtam és szorosan át öleltem most én voltam a kis gyerek végre el bújhattam a karjai között.

-          Megérte várni rád. – súgta és olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem össze roppant. – Nagyon szeretlek Choi ChanMin. – súgta a hajamba csókolva.

-          Én is szeretlek Kang MinHyuk. – feleltem vallomására.

Nagyon álmos lettem, de nem csak én. Mindkettőnk hamar elaludt.

***

Az egész hétvégét együtt töltöttük, az esték ugyan úgy végződtek.

Hétfő délután együtt mentünk el Sang-ért aki ugyan olyan önelégült fejjel ült haza felé az autóban mint MinHyuk. Le se tagadhatnák, hogy férfiból vannak. És egyben MinHyuknak igaza lett Sang tényleg felhagyott a falkavezérszereppel. Sőt ha Min nálunk aludt, ő be se tette a lábát a hálószobába. Inkább kint aludt a nappaliban.

Jól teltek a napjaim amióta megismertem MinHyukot, pedig sok mindent még nem is tudott rólam, és örültem volna, ha ez így is marad örökre….

(és akkor ez az uccsó rész remélem mindenkinek tetszett... mint látjátok nem zártam le rendesen a történetet... előfordulhat folytatás bár azt nem tudom mikor :) Hozzászólásokat várom szeretettel :) By Sanaje
Ui.: Kiegészítettem egy-két fejezetet képekkel :)

Édes szerencse? (3)

3. fejezet: Arkangyal

Én úgy érzem ártatlan vagyok, minden féle eseménnyel szemben, ami a mai nap folyamán történt. Fél nap telt el és olyan élményekkel gazdagodtam, amivel húsz év alatt nem sikerült.

Délután három óra van. A reggeli hideg megmaradt és nem is szándékozott egy-két fokkal feljebb csúszni a hőmérőn. Az ég teljesen be van borulva. Talán esni is fog. Bámultam az égre.

Ahogy lépkedek a nyirkos járdán, rájöttem, hogy nem vagyok zaklatott. Teljesen megnyugodtam. Megkönnyebbülve bámulom az embereket. Mindenki kabátot és vastag nadrágot viselt, csak én sétáltam szoknyában. Bevallom lábaim gyakran felkiáltottak és remegtek meg a hideg miatt, de igen jól tűrtem a megpróbáltatásokat.

Pihenőt fújtam magamnak és leültem, egy padra, ami a járda szélén díszelgett és egy butik felé nézet. A butikot csak akkor vettem volna észre ha valaki azt mondja nekem, hogy „Nézzek oda!”. Nem az a fajta vagyok, aki megbámul egy giccses kirakatott. Ízléstelen, és nem lehet eldönteni, hogy mit is árulnak benn. Sokan csak vásárolnak vakon. Hát igen van pénzük.

Sóhajtottam és tovább indultam. Közben két rágót tömtem a számba. Magam sem tudtam mért lézengek a városban fel-alá.

-          Fáj a vállam! – nyögtem rekedtes hangon és megütögettem fájó testrészem.

Azt hiszem, ideje lenne szállást keresnem. Megálltam és néztem a semmibe elgondolkodva. Mire észbe kaptam kisebb tömeg torlódott fel mögöttem. Azt hittem én tartottam fen őket, de aztán rá jöttem, hogy várnak valamire vagy valakire.

Lányok voltak, és mint a barmok egy fele bámultak. Legszívesebben kiröhögtem volna őket annyira idiótán festettek ki. De hát, mint már említettem a bátorság, mint olyan hiányzik belőlem így csak magamban kuncogtam a szerencsétleneken.

A kíváncsiság nagyúr. Szokták mondani gyakran. Így nem meglepő, hogy követtem a kis fruskák tekintetét.

Az épület semmi különlegeséggel nem rendelkezet, ha csak azt lenem számítjuk, hogy délután három órakor már ki volt rakva a „zárva” felirat. Ez egy detektívnek is gyanús lenne. De ahogy jobban meg vizslattam a népes tömeget nem úgy néztek ki mint a detektív tanoncok. Jegyzetfüzet sem volt náluk csak kis táblák, villogók, sálak, amin az EXO felirat díszelgett.

Feltételezéseim szerint rajongók, de még mindig nem értem mért bámulják a butikot. Rá pillantottam az épületre újból. Hm. A homlokzat nem rossz. Ablakok tiszták a próbababák ocsmányak, mint ahogy az általában minden butikban így van. Nagy csücsörítő ajkak, férfi-nő, gyerek babának egyaránt. Idétlen, vékony végtagok, kivéve a gyereknél mert azok túlzottan vastagok. Erősen imitált körmök lábon és kézen egyaránt. Össze nőt ujjak. Kis mellű női, izmos férfi… stb…stb…Érdekes módon soha nem találunk molett alkatú babát.

Na, miután kiveséztem gondolatban az árú bemutató készlet hibáit visszatértem eredeti problémámhoz. Mi a fenét bámulnak a csitrik? Végkiárusításra várnak? Leértékelésre? Vagy tapsra?

Tapsoltam egy nagyot. Hát rám sem bagóztak. Ezek süketek? Tovább tapsoltam, de eredménytelen volt. Inkább az arra járó normális emberek engem néztek hülyének. Mi tagadás én is ezt gondoltam volna a helyükben ha láttam, volna magam kívülről.

Feladtam. Na, de mivel most ebben a pillanatban igen csak nyugodt ember voltam, elhatároztam, hogy beszélgetést kezdeményezek a „barmokkal”. Talán megértjük egymást kézjelekkel is.

-          Öhm. Elnézést… - hát nem voltam valami határozott be kell látnom, így újra próbálkoztam az egyik kattant lánynál, aki idegesen gyűrögette a kezében Lay felirattal rendelkező sálat. Szegény sál! Vagy a név tulajdonosát kellene, sajnáljam? Megráztam a fejem, hogy elkergessem a zavaró gondolatokat. – Szia! - kocogtattam meg a vállát. Rám nézet. Tekintetével ölni tudott volna, hogy megzavartam a bámulásban.

-          Mi van? – kérdezte tapló módjára. Nálam fiatalabb volt legalább öt évvel. Szájon vágtam. Azért van határa a tiszteletlenségnek. Én sem vagyok egy nagy szabálytartó és lányos zavaromban sokszor tévesztek hangnemet az idősebbekkel szemben, de azért ez nem véletlen volt.

A kis némber kiborult és hisztizni kezdet. A többi bamba végre rám bámult, aminek most nem igazán örültem. Körülbelül egy korúak voltak a rinya géppel. Elrettentés céljából megragadtam a csitri haját.

-          Oh helóka! – köszöntem és szabad kezemmel integettem nekik, sőt egy mosolyt is megeresztettem.

Nem mozdultak. Szúrós szemmel néztek rám. Voltak vagy tizenöten.

-          Lenne egy kérdésem. Mért bámuljátok a boltot?

-          ÁÁÁáááá – sipákolta a kezeim között a tiszteletlen fruska. Hát ha nem mozogna nem is fájna neki, hogy fogom a haját. Megfogtam a fejét és a kirakatüvegnek nyomtam az arcát. – Valami probléma van? – érdeklődtem kedvesen. – Remélem most már háromszor is meggondolod, hogy beszélsz egy felnőttel.

-          Kai-t várjuk, hogy kijöjjön. – felelte az egyik csaj feszengve.

Bólintottam és elengedtem a kölyköt, majd ott hagytam a társaságot. Csak erre voltam kíváncsi. Ki az a Kai? Kapcsoltam, de nem érdekelt különösebben. Biztos valami sztájliszt. Gondolom, azért van a butikban.

Mért voltam ilyen agresszív és beszédes az előbb? Ó erre a magyarázat igazán egyszerű. Nem tudom elviselni a beképzelt kölyköket. Főleg az ilyen fiatalokat nem. Feljebb valónak tartja magát. Én zárkózott vagyok nagyon, de amikor egy ilyen kölyökkel beszélgetek, kifordulok magamból és démonná válok. Ilyen kis fruskákkal a kommunikációm hihetetlenül fejletté válik. Ami a gondomat okozza azok a velem egykorúak és a nálam idősebbek. Velük nehéz megértetnem magam. Mily kegyetlen velem a sors, ilyen téren! Ha valaki rám szólt volna, hogy mit művelek, azzal a gyerekkel valószínűnek tartom, hogy újra a régi önmagammá változtam volna. Sóhajtottam, mert rádöbbentem megint monológokat gyártok magamban feleslegesen.

Egy kihalt mellékutcában tébláboltam, amikor megérkezet az isteni áldás a hátam mögül.

Futást hallódtam, így automatikusan megfordultam. Az Arkangyalom rohant felém teljes gőzzel, mint akinek fogalma sincs a fék fogalmáról. Engem használt fel lassítás szempontjából. Megragadta kabátom és együtt leírtunk vagy két kört mire képes volt megállni az én önzetlen segítségemmel, amit ha jól emlékszem nem ajánlottam fel neki.

Hátam az egyik nyirkos falnak csapódott. A gyerek arcú telt ajkú Arkangyal lenézet rám. Barna szemei csillogtak. Megfordult a fejemben, hogy talán engem kereset eddig, de eme gondolatot hamar elvetettem.

Keze a fejem mellett a falon támaszkodott. Talán harminc centi volt köztünk. Igen csak szűkösen éreztem magam. Nem vagyok klausztrofóbiás, de azt hiszem ez a helyzet kiváltotta belőlem a betegséget. Az eddig nyugodt hangulatom egyszerre borult fel. Időm nem volt rendbe tenni magam. Arcom elkezdett égni. A szívem újból meg mutatta, hogy ő igen is fontos szerepet tölt be szervezetemben, még ha én ezt nem is gondolom. Vadul kalapált és pumpálta a vért az arcomban, amire komolyan mondom, én semmi szükségét nem láttam. Felesleges vér pazarlás! De szervezetemet ez egy csöppet sem érdekelte.

Egy darabig csak bámult rám nagy szemekkel, majd váratlanul, mint akiben fény gyulladt megrázta fejét és egy sapkát vett ki a kabátja alól. A kezembe nyomta.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, de a meglepetéseknek itt még nem volt vége. Levette kabátját és azt is a kezembe nyomta. Lehajolt és a farmerján lévő patentos zsebeket egy mozdulattal letépkedte alatta színes zsebek bukkantak fel. Olyan volt mintha egy teljesen más nadrág lenne. Egyik lábán felhajtotta térdig. Lila fekete fehér csíkos zokni volt rajta mely az egész vádliját takarta. A cipője világoskék volt, de váratlanul felugrott és a tiszta erőből a sarkára eset. Ennek hatására a cipő színe lilára váltott. Visszavette tőlem a szólíd színekben pompázó kabátot, majd kifordította, aminek belső színei sziporkázóak voltak. Kifordítva felvette és felhúzta a cipzárt. Bele nyúlt a kabát zsebébe és egy papírt vett elő. Arcára nyomta, ami ott is ragadt, majd egy kicsit várt és lehúzta. Egy lemosható tetoválás díszelgett a helyén. Újból bele nyúlt zsebébe elő vet egy nagy keretes szemüveget és felvette.

Végül felém nyújtotta a kezét, mire én ámulva átnyújtottam a baseball sapkát. Felvette. Teljesen más emberré alakult. Az angyalok egyszerűen fantasztikusak. Már a padnál tudtam, hogy különleges, de hogy ennyire?

-          Tudod a nevem? – érdeklődött azon a selymes hátborzongatóan földöntúli hangján. Az olvadás küszöbén voltam. A nyakam-tettem volna rá, hogy most hozzám beszélt. Hisz, hisz rám néz és-és az arca is egyre közeledett felém.

-          Angyal… - súgtam halkan alig halhatóan, de biztosra vettem, hogy annyira összpontosít ajkaimra, hogy le tudta olvasni róla mit is mondok.

Ajkai nagy vigyorra húzódtak, amikor meghallotta azt az egyetlen szóból álló válaszomat. – Helyes válasz! – lehelte gyengéden a szavakat. Szívem kihagyott egy ütemet. Mi, mi a fenét csinált velem? Akadtam ki.

Nagyon vicces látvány lehettem, mert felnevetet. Feje előre bukott, így hamar szembe találtam magam sapkával fedett kobakjával. Nagyon jól szórakozott. Én meg körülbelül szívroham állapotába kerültem. A sapkája tetején volt egy érdekes szőrös valami, ami nem kicsit piszkálta meg az orrom.

Mivel érzelmileg kikelt magából és nem szándékozott abba hagyni a nevetést. Szervezetem úgy döntött, majd észhez téríti, túlságosan a magánszférámba belépő angyalt.

Hatalmasat tüsszentettem. Az-az átkozott bojtot nem az orromnak találták ki. Szám elé tettem a kezem és még három nagyot tüsszentettem. Szemeim csukva voltak. Komolyan ilyen szituációban kinek van nyitva?

Éreztem, hogy a kellemetlen közelség eltűnt. Távolabb került tőlem. Amikor kinyitottam a szemem rájöttem, hogy az a távolság minimális.

Csak nézet és nézet. Nyeltem egy nagyot. Aggodalom töltött el. Sőt dezsávű érzésem támadt. A-a Herceggel is valahogy így kezdődött. Vettem le a következtetéseket.

NE nézz rá az ajakaira!!! Könyörögtem magamnak idegesen.

Ne, ne mit csinálsz ChanMin?! Nem tudtam uralkodni magamon és rápillantottam a telt ajkakra.

Mosolyogtak. Túlságosan is mosolyogtak. A Hercegem reggel könyörtelen volt velem, de ez az Arkangyal figyelmes. Nagyon lassan közelített ajka felém. Volt időm újra szemeibe néznem. Abba csillogó sötétbarna szempárba.

Már csak pár milliméter. Éreztem, ahogy lehelete cirógatja az arcom. Még egy pici és…

Váratlanul megragadott a vállamnál fogva és szorosan húzott magához. Ajkai már nem közeledtek sehova, sőt eltávolodtak. Pedig ott volt csak egy kicsi kellett volna a csodáig. Bűnbe vinni egy angyalt, csodálatos lett volna számomra. A nap fénypontja.

Bevallom csalódott voltam. Nem tartott sokáig, mert attól még, hogy nem az ajkaimon pihent meg, nem azt jelenti, hogy vége volt a kellemes pillanatnak.

A nyakam nagyon meg volt elégedve a puha ajkakkal, melyek gyengéden játszadoztak bőrömmel.

A fő út felé néztem és láttam, hogy egy maroknyi tehetetlen lány rohangál ott fel s alá. Egy-kettő bekukkantott a mellékutcába, de amint észrevették mi is folyik ott tovább álltak. Egy kis idő után elpárologtak a bejárt elől.

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy az Arkangyal kihasznált engem, hogy csak a rajongók elől menekült az én kezeim közé. Szívesen őrizgetném itt a keblemen, mert nincs rám rossz hatással közelsége, de akkor is kellék voltam a számára.

Forró párát leheltem a hideg levegőbe. Lehunytam a szemeim. Az angyal csak-csak folytatta kínzásom. Pedig biztosra vettem, hogy már rég sejti, hogy rajongók tovább álltak.

-          Elmentek. – súgtam nyöszörögve a fülébe. Éreztem, hogy elmosolyodott, de kényeztetést esze ágába se hagyta abba. – Abba hagyhatod. – nyögtem fel csendesen, ahogy megtalálta nyakam gyenge pontját.

Befejezte és rám emelte gyönyörű szemeit. Pihegve kapaszkodtam meg karjában. Könnyedén meg tartott. Nem néztem rá. Csak bámultam a medált nyakláncán. EXO.

Bal keze az állam alá csúszott és felemelte fejem, hogy nézek bele végre abba a csábító szempárba.

Álla, ajkai, orra. Így csúszott tekintettem egyre feljebb, míg meg nem állapodtak a szemeknél.

-          Tényleg nem tudod, ki vagyok? – érdeklődött kedvesen.

Nemet intettem fejemmel, majd meg is szólaltam. – A csaholó lányokból ítélve egy sztár. – mondtam tippemet.

Elvigyorodott. És kezet nyújtott. – A nevem Kai. – mondta szórakozottan. Kicsit úgy éreztem ezzel elkéset az iménti forró hangulat után, de bele mentem a dologban.

-          Csodabogár. – fogadtam el a kézfogást. Ha már nem mondja meg az igazi nevét, akkor én miért fáradjak vele. Nem vagyok ostoba. A Koreaiaknál is koreaibb volt. A Kai pedig japán név vagy az ő helyzetében művésznév.

-          Bocsika. – nevette el magát zavartan és újra próbálkozott. – A nevem Kim Jong In, de szólíts csak Kai-nak. – nyögte ki.

-          A nevem Choi ChanMin. Örvendek. – feleltem robotosan, ahogy szoktam. – Csak simán ChanMin.

Bólintott vidoran, hogy megértette. Komolyan ő nincs tisztában azzal mit művelt az előbb velem? Úgy érzem, nekem kell megtenni az első lépést. Bátorság ChanMin!! Menni fog! Nyeltem egy nagyot és lecsaptam tenyeremmel.

Még csak súrolni sem voltam képes a kezemmel. Nagyon jók a reflexei ezt be kell látnom, és erő hiányában sem szenvedet hiába nézet ki gyerekesen.

A falhoz szorított. – Felesleges erőlködni. – kacérkodott teljes más stílusban. Tetszet, ahogy viselkedik. Gyerekes, de egyben nagyon is tudja, mit akar. Na, erre én nem lennék képes csak úgy. – Kedvellek. – búgta pár milliméterre az ajkaimtól. – Olyan kis nebáncsvirág vagy.

-          Tanultam önvédelmet. – nyögtem halkan, amikor testével teljesen nekem dőlt.

-          Tényleg? Ez érdekesen hangzik. – nevetet halkan és még közelebb bújt hozzám. Holott én azt hittem, hogy ennél közelebb már nem tud. – Most, hogy rendesen meg ismerkedtünk mit szolnál, ha folytatnám azt, amit abba hagytam? – érdeklődött, de a válaszom nem érdekelte. A nyakamhoz hajolt és bele csókolt.

Szóval akartam tartani, mert féltem képtelen lennék a további érintéseknek ellen állni és tényleg kihasznál, ahogy csak lehet. – Hány éves vagy? – tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe ötlött.

Játszott. Irgalmatlanul jól játszott a nyakamnál, de az idill nem tartott sokáig, csak a válaszáig. – Tizenkilenc. – válaszolta és már hajolt volna vissza nyakamhoz, de megakadályoztam.

-          Tizenkilenc? – döbbentem meg kicsit. Megragadtam kezét, mely már egy ideje derekamon pihent. Nem tudom, hogy csináltam, de mire észbe kaptam, mér a falhoz nyomtam angyali pofiját. Hát igen a fiatalok ilyen hatással vannak rám. Bár vele hamar kivételt tettem, amint feleszméltem, mit is tettem elengedtem.

Megfordult és nagy kerek szemekkel nézet rám. Mind egy kis kutya. Azt hittem megijedt, de hamar rá kellett döbbennem, hogy erről szó sincs. – Ez fantasztikus volt! – ujjongott.

Zavarban voltam. Egy, mert nem tudtam magamon uralkodni. Kettő, nem erre a reakcióra vártam.

Bele túrtam a hosszú barna hajamba. – Jobb lesz, ha mész dolgodra. – javasoltam neki mintha az anyja lennék.

Nem tágított, de nem is közeledett úgy, mint az előbb. A természete is gyerekes lett. Úgy, de úgy elverném. Sóhajtottam fel, de a kezem nem állt ökölre. Az előbbi pillanatok fantasztikusak voltak, képtele lettem volna bántani. Úgy éreztem, mintha széttépet volna oda bent valamit, ami eddig masszívan a távolság tartáson tartott engem. Legszívesebben végig simítottam volna gyerekes arcán, hozzá értem volna az ajkaihoz melyek, még mindig nem érintették az enyémet.

Látványosan megráztam a fejem és kihúztam magam. – Kölyköknek otthon a helye jobb lesz, ha haza mész! – javasoltam neki komolyan.

Grimaszolt egyet és feltette a kérdést, amire számítottam. – Oh. Hány éves is hölgyem? – vigyorgott rám.

-          Húsz! – feleltem.

-          Oh. Maga kész vénség. – pimaszkodott, de tetszet a hangneme. Vicces volt. – Tudja, tapasztalt vagyok nők terén. – mondta kihúzva magát.

Elmosolyodtam és otthagytam.

Utánam futott. – ChanMin néni! – vigyorgott rám az Arkangyal.

-          Mint már mondtam. Simán csak ChanMin. – nem néztem rá úgy beszéltem hozzá. – Menny haza! – javasoltam újból.

Mielőtt kiléptem volna a főútra visszarántott. Újból a falnak szorított. – Miután ezt megtettem. – mondta és ajkaival vadul megcsókolt. Mivel reggel Hercegemmel hasonló dolgot műveltünk, így már nem voltam zavarban, hogy mi tévő is legyek.

Az egész jelent, bánatomra fél percig tartott. Ő szakította meg, amiért nagyon megutáltam.

Sajnos mire feleszméltem ködös mámoromból már csak a hangját halottam fejemben. – ChanMin… Remélem, még találkozunk!

Ajkaim lüktettek. A szívem nyomatékosan adta a tudtomra, hogy az előbbi jelenetek igenis a valóságban történtek, mivel ő még mindig tud vadul dobogni. A gyomromról nem is beszélek, mert a napi kaja adagom is kiugrik a gondolattól, hogy mit műveltem itt az előbb.

Vörös arcom beletemettem a tenyerembe és a fal mellett lecsücsültem a földre.

Első nap és még nincs vége!!!