CNB 4.fejezet

Hétfőn nagyon korán keltem a munkám miatt. Nagyon jól aludtam és ennek oka szerintem MinHyuk volt. Tegnap olyan este nyolc körül távozott, de akkor is két telefonhívás után és az én unszolásomra.

Öt óra volt és kicsattantam az energiától. Még a munkahelyemre is negyed órával hamarabb értem be. Semmi izgalmas nem történt a munkahelyemen, ha azt le nem számítom, hogy meg kaptam a havi fizetésem végre. YEAH!!! Egy csóró lány ennek örül a legjobban. Persze ennek fele a rezsire megy sajnos, de be tudtam osztani a pénzem, úgy, hogy még maradjon is, amit eltudok, dugni magam elől ínséges időkre.

-          ChanMin… barátod van? – kérdezte munkatársam, amikor találkoztam vele az öltözőben. Ő váltott.

-          Nem. Mért? – értetlenkedtem.

-          Tegnap láttalak egy sráccal. Maszkot viselt. – mondta miközben elrakta ruháit.

-          Ismerősöm. Rég találkoztunk. Egy kicsit meg volt fázva. – füllentettem mosolyogva.

-          Áh értem. Volt forgalom, ma? – váltott témát.

-          Délelőtt mindig nagy a forgalom. – válaszoltam váll rándítva.

Hamar ott hagytam a boltot. Vágytam haza. Egy kicsit, álmos is voltam. De hát érthető korán keltem és félnapot csak álltam a pult mögött.

Mielőtt elindultam volna felfele bekopogtattam a házmesterhez és kifizettem neki, amit kellett. Mire észbe kaptam már vettem is le a cipőm, de meglepetten tapasztaltam, hogy egy idegen cipő is díszeleg az ajtó előtt. Szemem összeszűkült.

Nyugodtan beléptem a napaliba és farkas szemet néztem vendégemmel, aki Sang-sal karöltve elfoglalta az egész kanapét. Vigyorgott. Én viszont komolyan bámultam rá, nem tetszett, hogy engedély nélkül itt van.

-          Ugye nem veszed a szívedre, ha hívom a rendőrséget? – kérdeztem szigorúan. – Meglested tegnap a kódom? – érdeklődtem.

-          Ne csináld! – durcáskodott mind egy gyerek. – Én vagyok a meglepetés. – vigyorgott. – Lepődj meg!

Grimaszoltam egyet és a munkából, hozott kajával, megindultam a konyha felé. – Nem tetszik, hogy csak úgy bejöttél. – mondtam komolyan.

Felpattant és felém lépkedet, kicsit bohókásan, kicsit behízelkedően. – Haragszol? – kérdezte, amikor becsuktam a hűtő ajtót. Harminc centi volt köztünk.

-          Nem, nem haragszom. – mondtam. Hogy is tudnák ilyen gyerekre haragudni? – Mi járatban?

-          Látni akartalak? – őszinte tekintettel bámult rám. Félre kellett néznem, hogy bele ne piruljak.

-          Nem vagy egy kicsit rámenős? – érdeklődtem és felbontottam, egy csomag ropit és megkínáltam vele.

-          Köszi. – fogadta el. – igen, igen rámenős vagyok. – nézet bűnbánóan. Kicsit hasonlított Sangra. – Bocsi.

-          Ilyenkor nem dolgoztok a bandával? – érdeklődtem szórakozottan, feldobott a válasza. Leültem a kanapéra Sang már épp ebédjét fogyasztotta a konyhába.

-          Két hét szabi. Koncert után általában így van. – felelte.

-          Tegnap annyit beszélgetünk, hogy nem tudok mit kérdezni. – mondtam ránézve.

-          Akkor ne beszélgessünk. – mondta hírtelen és megérintette az arcom. Beleborzongtam. – Kínozhatlak? – kérdezte olyan szenvedéllyel mintha már kikötözött volna valahova.

-          Azt hiszem félre értettelek. – remeget meg a hangom.

Elvigyorodott. Kezét végig futatta arcomon. Óvatosan bele túrt hajamba. És tényleg kínzás volt az érintése. Nyeltem, ahogy közelebb hajolt hozzám. A tegnapihoz hasonló apró csókokat ejtett ajkaimra. És rájöttem, hogy a csóknak tényleg van előjátéka. Vártam, komolyan vártam mikor mélyíti el. Nem tette. Elhalmozta pici csókokkal arcom, szám szélét, orrom hegyét, homlokom. Észre se vettem, de már tarkómat a kanapé karfája nyomta, de nem zavart.

Keze még mindig a fejbőrömet masszírozta. Csókjai valami oknál fogva nem vándoroltak vissza ajkaimra, kicsit bosszantott, mert szerettem csókolózni és ajkaimat is ki kell elégíteni, néha. De nyakamnál játszott játéka nagyon is kárpótolt. Egészen kulcscsontomig haladt, majd vissza. Aztán amikor tudtam, hogy ajkaim jönnek abba hagyta a kényeztetést.

Kinyitottam az eddig lehunyva tartott szemeimet. Kajánmosollyal bámult le rám. – Tetszik a kínzásom? – kérdezte incselkedve.

-          Ha minden kínzás ilyen, akkor nem csodálom, hogy betiltották. – feleltem.

Átkaroltam a nyakát és lehúztam magamhoz. Ha ő nem mélyíti el a csókot, akkor majd én.

Már épp bele merültünk volna rendesen, amikor is morgásra lettünk figyelmesek. Ajkaink nem váltak szét úgy néztünk oldalra a zavaró egyénre.

Sangot még soha nem láttam ilyen dühösnek. Olyan mély hangon morgott, hogy én ijedtem meg. Úgy éreztem mintha valami rosszat tettem volna. Aztán amikor látta, hogy nem akarunk szét szakadni. Morogása mellé vicsorogni kezdet.

MinHyuk elvált ajkaimtól és felült. Sang gyanúsan követte tekintetével. Addig nem hagyta abba a morgást amíg nem volt köztünk legalább egy méter távolság.

Felnevettem. Sang erre már jobban érezte magát és csaholni és hízelegni kezdet nekem, soha nem csinált ilyet, csak ha akart valamit. – Féltékeny. - állapítottam meg.

-          Féltékeny? – bosszankodott. – Zárjuk be a fürdőbe. – Sang azonnal morogni kezdett.

-          Ebben a házban Ő a vezér hím! – mondtam és bele borzoltam kutyám bundájába. – Sajnálom. Ha akarsz tőlem valamit akkor azt Sanggal kell meg beszélned. –vigyorogtam.

***

MinHyuk haza utazott szüleihez vasárnapig nem is láttam. Hétfőn este úgy váltunk el, mint egy pár. Magyarul járunk. Volt egy kis hiányérzetem, pedig csak pár napja ismertem személyesen, de minden este fel hívott és nem hagyott nyugodtan aludni. Mint mondhatnék imádom.

Egyik beszélgetésünk nagyon személyesre fordult, őszinte voltam vele.

-          Volt barátod előttem? – érdeklődött a telefonba. Kicsit feszenget a hangján hallottam.

-          Igen egy. – feleltem visszaemlékezve és hátra dőltem telefonnal a kezemben. Szabad kezemet a fejem alá tettem. Sang a lábamon feküdt.

-          Szereted? – éreztem, hogy ideges.

-          Nem. –válaszoltam őszintén. – Fiatal voltam. Még abban a korban, amikor divat a barátszerzés.

-          És… - nem tudta megfogalmazni a kérdést, de én pontosan tudtam mire akar kilyukadni, így válaszoltam is.

-          Ha arra vagy kíváncsi, hogy szűz vagyok, nyugodtan kérdezd meg. – mondtam nyíltan.

Felnevetett. – Szűz vagy? – kérdezte.

-          Nem vagyok. – válaszoltam. – Az előző barátommal veszítettem el, durva volt és nem vette figyelembe, hogy nekem az volt az első alkalom. – mondtam komolyan. – Szemét alak volt.

-          És utána…

-          Egy hét után szakítottunk, de nem bántam meg.

-          Megleptél. – mondta kicsit zavart hangon.

-          Azzal, hogy elmondtam?  - mosolyogtam. – Zavar az őszinteség? Én úgy gondolom, jó ha tudsz róla.

-          Zavarba hozol azzal, hogy ilyen őszintén elmondasz mindent. – motyogta.

-          Te is őszinte vagy. – vontam vállat, de telefonon keresztül nem láthatta. – És amúgy is azt várod, hogy hazudjak? – bosszankodtam.

-          Nem, nem… - szabadkozott, mint egy rossz gyerek, elvigyorodtam.

Édes szerencse? (1)

1.fejezet: Dühös leszek…
 

Mindig is kattant voltam, de be kell látnom, hogy fölöztem eddigi örültségeimet. Egyedül utazni egy olyan városba ahol még soha életemben nem jártam, csak egy fogadás miatt. Kész öngyilkosság egy húsz éves egyetemista lánynak.

Azt mondják, hogy egy őrült mindenhol feltalálja magát. Na, én vagy nem vagyok őrölt vagy az őrültek azon egy százaléka közé tartozom, aki erre a szó szoros értelmében képtelenek. Az emberi kommunikálás azon szintjét taposom, ami az emberekkel való kommunikációm körülbelül a „Hello! Szia! Hogy vagy? Ettél-e ma?” kiterjedésű mondatokig terjed. Röviden és érthetően fogalmazva képtelen vagyok emberekkel társalogni vagy szóba elegyedni. Persze ez nem minden élőlényre vonatkozik. Az állatokkal igen jól megértetem magam.

A barátaim állítása szerint tudok beszélni csak nem tanítottak meg rá, hogy is kommunikáljak. Persze ha a megfelelő témával rukkolnak elő akkor nincs velem semmi gond. Ami a szívemen az a számon. Néha túl őszinte vagyok és hiszékeny. Ha valaki jó beszédkélővel rendelkezik, annak talán minden szavát elhinném. Pl.: A csillagok valójában szentjánosbogarak, vagy az UFO-k csinálták a piramisokat…stb.

Bátorság hiányban is szenvedek, ez is nehezíti a verbális kommunikációmat. És akkor el is jutottam oda, hogy leszálltam a vonatról és nézek mit borjú az újkapura. Komolyan mondom én jártam már városban, de ekkorában még soha életemben.

De, hogy tisztázzak még pár dolgot, engem ChanMin-nek hívnak. Dél-Korea egyik déli kis városából érkeztem Szöul-be. Az ok, amiért itt vagyok az-az, hogy elvesztettem egy fogadást. Hosszú és bonyolult lenne elmesélnem történetem ezen menetét, így hát át is ugranám. Mint egyedüli vesztesként a büntetésem az volt, hogy töltsek el Szöul-ben tíz napot.

A lehető legnagyobb szemétség volt barátnőmtől, hogy ide jelölte ki büntető feladatomat. Én, mint a társadalom számkivetettje igen csak rosszul érint a tömeg arról nem is beszélve, hogy tök egyedül vagyok egy ismeretlen helyen. Félek az emberektől ez tény. Sajnos tagadni sem tudom.

Itt állók az állomáson a szívem úgy ver, mintha az utolsókat rúgná. Sóhajtok egy nagyot és higgadtságot erőltetek magamra. Kezeim remegnek. Már két perce álldogálok és bámulok ki a fejemből. Nyelek egy nagyot és ökölbe szorítom a kezem. Hideg van talán mínusz tíz fok. Kabátom nem a legmelegebb, de nem is fagyok meg benne. A cuccom tíz napra csak egy jól meg tömött hátizsák és egy kis pénz. Úgy érzem magam, mint egy kóbor kis kutya. Kihúztam magam és körbe néztem, mindenhól rohanó emberek. Lehunytam szemem, majd váratlanul kinyitottam. – Most vagy soha. – súgom halkan csak magamnak, közben leheletem páraformájában szabadul ki ajkaim közül.

Megpillantok egy középkorú férfit és meg indulok felé. Amikor váratlanul megtorpanok, előtte meglepetten végigmér szeméivel. Talán meglepte, hogy a téli hideg ellenére én szoknyát viselek. Vagy csak az volt, furcsa, ahogy idióta módjára állok előtte.

-          Elnézést! – nyelek egy nagyot. - Tudna nekem segíteni? – hadartam idegesen. Amikor felnéztem arcára láttam, hogy meglepi tájszólásom. – „Hát igen messziről jöttem és 6 órát utaztam.” – ezt persze nem akarom az órára kötni, hisz most távolság tartónak kell lennem.

-          Neked is szerbusz. – mondta a férfi, unottan.

Az arcom egyszerre lett hófehérből lángvörös, de hát ez természetes. Udvariatlan voltam és nem is akár mennyire. – Bocsánat. – rebegtem és lenyeltem idegességemet, majd mind, aki itt végzet elfordultam és már indultam volna új áldozatomhoz. Fejemben megfogalmazódtak azok az udvarias szavak is, amelyeket legközelebb el kell sütnöm. Köztük a köszönés.

-          Hova, hova? – kérdezte a férfi váratlanul. Levert a víz. Meg fordultam. –„ Most kapom az oltást.” – nyögtem fel magamban.

-          Öhm én… - nem tudtam mit mondani csak álltam, mint egy szobor a parkban.

-          Miben kéred segítségem? – felnéztem rá. Egy mosoly díszelgett az arcán. Ez egy kicsit felbátorított, ha mondhatok ilyet.

-          Sze-szeretnék eljutni Szöul központjába, de-de fogalmam sincs merre mennyek. – mondtam halkan megszeppenve.

-          A legegyszerűbb a metró. – válaszolta gondolkodás nélkül. – Ha itt lemész a lépcsőn már az állomáson vagy. – mutatott egy aluljáróra. – A hetedik megállónál kell leszállnod. Központon belül hova igyekszel? – kérdezte, így arra kényszerítve, hogy még párszót váltsak, vele mielőtt elindulok.

-          A Kulturális Központot keresem. – mondtam robot hangon. Bár húsz múltam, de kevesebbnek nézek ki így nem is lepett meg, hogy a férfi némileg úgy beszélt velem, mint egy 16 évessel.

-          Akkor jobb lesz, ha a hatodik megállónál szállsz le. Onnan már csak egy köpésre van. – mondta szórakozottan.

-          Értem. – mondtam bólintva. – Nagyon szépen köszönöm a segítséget. – hajoltam meg tisztelettudóan.

-          Ugyan nincs mit. – felelte szórakozottan. – Vicces vagy. – mondta. Én azonnal elvörösödtem.

-          Köszönöm. Viszlát. – daráltam le a szavakat pánikolva és már ott is hagytam a férfit, aki csak elnevette magát. Én egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot.

-          Viszlát.

A jegy vétellel akadtak problémaim, de végül is felszálltam a metróra.

Mért is akartam eljutni a Kulturális Központba? Hát kedvenc szobrászomnak munkái voltak ott kiállítva így úgy gondoltam, ha már itt vagyok a városban, akkor ezt kötelességem megnézni. Persze ez nem az egyetlen okok közé tartozott. Nem olyan régen nyertem egy koncert jegyet is, ami szintén a Központban lesz megtartva. Nem ismerem a bandát, meg K-pop sem az én világom, legalább is nem hallgattam ilyeneket soha. Én inkább a tradicionális zenéért rajongok. De úgy gondoltam ne vesszen kárba. Valami EXO névre hallgató banda, ha jól emlékszem.

Leszálltam a metróról. Ahogy a férfi is mondta nem kellett sokáig keresgélnem. A Kulturális Központ elégé feltűnő épület és a felíratott sem 14 pontos betűmérettel nyomták fel a homlokzatra.

A kiállításra nem kellett sorban állnom, hamar bejutottam és gyönyörködhettem a Do-Ho Suh munkáiban. Egy dizájnos puffon pihentem meg, ami pont ilyen okból volt oda helyezve. Szemben velem Do-Ho Suh munkameneteit vetítették le éppen.

Amikor vége lett a negyedórás kis filmnek nagyot nyújtózkodtam és körbe pillantottam. Rajtam kívül még egy személy tartózkodott a kiállító teremben. Pár méter volt köztünk. Szemeim elkerekedtek, amikor rájöttem, hogy elaludt. Be kell, valljam fel is háborodtam rajta. Elhatároztam, hogy felébresztem és leszidom. Aztán eszembe jutott, hogy erre biztosan nem leszek képes.

Leraktam a táskám a fehér padlóra majd felálltam és oda araszoltam a tiszteletlen személyhez. Amikor oda értem leguggoltam vele szembe és szemügyre vettem. Nálam pár évvel idősebb fiúval találtam szembe magam. Szőke haja fel volt zselézve. Arca hófehér volt és baba sima, de lehet csak a smink miatt, bár nem tudtam megállapítani, hogy van-e rajta vagy nincs. Ajkai keskenyek voltak. Szemei ázsiai beütés tükröztek, de nem volt koreai ebben biztos vagyok. Nem volt kedvem felébreszteni. Aranyosnak találtam, ahogy szuszog. Olyan volt mit egy kis kutya.

Megijedtem, amikor váratlanul feje meg billent és egész testével előre bukott. Nagy fájdalom ért, amikor fenekem, hátam, majd fejem is a padlón koppant. Nyöszörögtem egy kicsit, és próbáltam beazonosítani, hogy a fiú hogyan is helyezkedett el rajtam. Egy pillanat ereéig azt hittem meg halt, mivel nem ébredt fel az eséstől. Feje a vállamon pihent ajkai milliméterekkel a nyakamtól. Forró lehelete csiklandozta a bőröm és valami furcsa érzést keltett a gyomromba. Szívverésem egyszerre ugrott százra. Szinte láttam, ahogy ki akar ugrani a helyéről. – „ Most meg mi a fenét csináljak?” – akadtam ki teljesen. Tekintettem a plafonra tévedt. Saját tükörképemmel néztem farkas szemet. Mély barna szemeim meglepettséget mutattak. Hosszú barna hajam szétterült a fehér padlón. A rajtam illetlen pózban fekvő fiú még csak jelét sem mutatta annak, hogy fel szándékozik kelni a közeljövőben. Vicces volt nézni arcom színváltozatait, ahogy halvány rózsaszín arcszínem át vált pirosba, majd vörösbe.

A fiú meglepetésemre mocorogni kezdet. Balkezét mozdította meg először. Gyengéden végig húzta oldalamon, majd a vállammal egy vonalban támasztotta meg a padlón.

Nyelni nem mertem. Az érintésétől még a gondolatmeneteim is kihagytak. Amikor másik kezeivel is végigsimított halkan nyögtem. Meglátásaim szerint meg akarta állapítani, hogy min is fekszik. Csak arra nem gondolt, hogy én felnyögök vagy, hogy élőlény vagyok. Bevallom magam sem gondoltam volna, hogy ilyen érzékeny leszek egy fiú érintésétől.

A plafonon lévő tükörképben láttam, hogy a szemei idegesen felpattannak a nyögésem hallatán. Először nyakamat stírölte, gondolom nem azért mert szép. Láttam tekintette, hogy cikázik mellem, állam között. Nem mert mozdulni, ahogy én sem. Szinte láttam gondolatait.

Persze ez az állapot sem tartott sokáig. Váratlanul feltolta magát kezeivel és fölém hajolt. Ezzel eltakarta egyetlen barátomat a tükörképemet. Azonnal bepánikoltam. Persze ezzel nem voltam egyedül bajtársam is minden volt csak nyugodt nem.

Mivel deréktól lefele még mindig rajtam feküdt azért nem is volt meg lepő, hogy amikor feltolta magát testsúlyának nagy része az ágyékomra nehezedett.

Sem neki sem nekem nem volt a legkényelmesebb a dolog, így ő azt látta helyesnek, ha kicsit meg mozdul. Ami nem lett volna probléma, ha jobb lábba nem csúszik be a lábam közé és nyom meg érzékeny területen.

Életemben nem adtam ki olyan hangot, mint akkor. Bár halk volt, de ha valaki is hallotta volna annak a fantáziája nem áll meg a csók jelenetnél. A szőke fiatalember szintúgy nem átlagos hangnak észlelte, mert arca azonnal vörös lett, mint az enyém.

Próbált helyezkedni, de az én problémámon ez nem segítet, sőt rontott rajta. Összeszorítottam a szeme, szám és tűrtem az egyébként kellemes érzést.

Amikor már harmadszor mozdult meg kezdtem úgy érezni szánszándékkal csinálja azt, amit csinál. Ha én lettem volna a helyében simán leszálltam volna úgy, hogy a másik fél még csak meg sem érezte volna.

Lehunyt szemmel vártam, hogy végre túltegye magát a felismerésen, hogy „Igen ő most egy lányon fekszik”.

Combomnál furcsa dudort éreztem a másik fél testének kitüremkedését. Villámcsapásként ért a felismerés. Lassan kinyitottam a szemem. Egy barna szempárral nézetem farkas szemet. Arca, ami ezelőtt vörös volt most már visszanyerte eredeti színét. Komoly volt, de a szemében volt valami, ami arra utal ő most kellemesen érzi magát. Ami rólam nem volt elmondható.

Nyeltem egy nagyot, majd résnyire nyitottam szám és azon vettem levegőt. Légzésem felgyorsult ahogy bámultam rá.

Nézet rám még csak pislogni sem pislogott. Nem értettem, mire vár? Tapsra? Vagy, hogy lökjem el?

Nem bírtam tovább nézni szemeit, amik egyre jobban megbabonáztak, félre pillantottam az ajkaira. Nem kellett volna, belátom.

Megcsókolt. Szemeim elkerekedtek. Még soha életemben nem csókolóztam fogalmam sem volt arról mit tegyek. Meglepetésemre őt ez egyáltalán nem zavarta. Mozdított fején mire én résnyire nyitottam ajkaim nem kellett neki ennél több. Nyelvét gyengéden csúsztatta át a kicsiny résen. Lehunytam szemeim. Valami megmagyarázhatatlan okból leutánoztam tevékenységét. Csókváltás gyengéd volt és szórakoztató, legalább is számomra. Meg is feledkeztem arról hol is vagyok mit is csinálok. Csak át adtam magam az érzésnek.

Akkor tértem magamhoz, amikor megmozdult és ágyéka az enyémhez ért. Akaratlanul bele nyögtem a csókba, majd kinyitottam a szemem. Tenyeremet a mellkasára tettem és eltoltam magamtól. Amint éreztem, hogy teste is eltávolodott nem csak az ajkai rögtön kicsúsztam alóla.

Fél méterre tudtam távolodni, mert megragadta a karom. Ültünk egymással szemben. Nem néztem rá, csak a fehér padlót bámultam. Hosszú barna hajam az arcomba lógott. A szívem a torkomban dobogott. A gyomrom föl-le liftezet attól féltem kidobom a taccsot.

-          Egy rajongó vagy? – kérdezte komor hangon. Felnéztem rá. Tekintete jég hideg volt.

-          Nem vagyok ide valósi. Fogalmam sincs, hogy ki vagy. – feleltem dühösen, majd megráztam a fejem. – Csak fel akartalak ébreszteni erre te… - nyögtem remegő hangon, ahogy vissza gondoltam a jelenetre. – Ááá a fenébe is! – dühöngtem és ököllel a padlóra ütöttem. Felálltam és táskámhoz léptem. Felkaptam a kabátommal együtt, majd távoztam tetthelyről.

CNB 3.fejezet

Sang kezelhetetlen volt. 

Amikor bementünk és beletettük a kádba megbolondult. Még a gumikacsája Simon (Ejtsd: Szájmon) sem tudta lenyugtatni. Fröcskölt, kapálózott, ugatott.

Igazából viccesen néztünk ki MinHyukkel. Vizesebbek voltunk, mint a kádban álló kutya.

-          Sang figyelj. Anya szépen leöblít. Kérlek, ne fröcskölj. – mások előtt nem szoktam így beszélni Sang-hoz, de most véletlenül ki csúszott a számon. MinHyuk meglepetten nézet rám, de csak mosolygott nem szólalt meg. Egy kicsit pirultam, de a sok habtól nem hiszem, hogy látta.

A zuhanyrózsát végig vezettem jószágomon. Meglepetésemre tűrte. Tudta, hogy hamarosan vége a játéknak és mehet a kanapéra pihenni. Ketten kiemeltük a kádból és törölni kezdtük. Én töröltem a fejét. Kidugta orrát a törölköző alól és hozzá érintette az enyémhez. Felnevettem. – Ezt élvezed mi? Mocskos gazember. – szidtam kedvesen és felborzoltam a törölközővel a fején a szőrt.

Meg is feledkeztem MinHyuk-ről, de lehet csak azért, mert nagyon csendben elemzett engem. Nagyon szerettem Sangot és ezt gondolom észre is vette. Amikor felpillantottam tekintetünk találkozott.

-          Esélyem sincs vele szemben? – bökött fejével Sang-ra. Szívem nagyot dobbant, és ahogy szokott arcomba tódult a vér.

-          Addig nem tudhatod, amíg meg nem próbálod. – zavartan babrálni kezdtem a törölközőt.

-          Igazad van. – vidult fel.

A hajszárító fél óráig ment. Sang élvezte, ahogy a szájába fújtam a meleg levegőt. Mázli volt, hogy nem csak egy hajszárítóm van. Itt lettünk volna még egy darabig a fürdőben az biztos.

Amikor már megállapítottam, hogy kutyám száraz ki is engedtem a fürdőmből örömmel szorította Simont a fogai közé és ballagott ki az ajtón. Igen ő rendben volt, de mi úgy néztünk ki mind, akik már órák óta az esőn álltak.

-          Hozok száraz törölközőt és a ruhákat. – mondtam, amikor már kettesben voltunk.

Csak bólintott mosollyal az arcán.

Hiper gyorsan öltöztem át a szobában, és hamar visszatértem a fürdőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót és már épp nyújtottam volna át a ruhákat, amikor észrevettem, hogy MinHyuk felülről meztelen. Hátra hőköltem és megcsúsztam a vizes padlón. Megragadta a karom mielőtt elterültem volna a földön. Megához húzott szorosan. Lélegzetem elállt a hírtelen közelségtől. Lenézet rám aranyos incselkedő szemeivel. Észre se vettem, de pár lépést hátráltunk. Hátam a hideg csempéhez ért. Ajkai óvatosan megérintették az enyémet. Nem csókolt meg csak kicsi puszikat ejtett ajkaimra. Mintha a csók előjátéka lenne.

Magamhoz tértem, bánatomra. – Ezt nem kellene. – rebegtem rekedtes hangon. – Nem ismerlek.

Elvigyorodott. – Ezt egy rajongó mondja? Egyébként te kezdted a liftben. – lökte el magát a faltól. Nem volt csalódott, hogy megállítottam. Talán még örült is neki.

-          Az véletlen volt. – húztam össze magam.

-          Bocsánat nem akartalak zaklatni.

-          Hivatalos vagy.

-          Te meg lopod a szövegem. – nevetett.

-          Kimegyek, hogy nyugodtan öltözz. – mondtam.

-          Nem zavarsz. – rándította meg a vállát és elvette a ruhákat.

-          Oh azt hiszem rosszul fogalmaztam. – javítottam ki magam. – Ha tovább kell, maradnom menten elájulok. – böktem mellkasára. Zavarba jött a bókomtól és bele borzolt még mindig vizes hajába. Arca is kipirult. Én pedig stílusosan távoztam.

Sang nyugodtan heverészett a kanapén, mint akinek semmi problémája sincs a világon. Amikor beléptem fáradtan felemelte fejét.

Órára pillantottam fél hat volt. Jó elszaladt az idő! Lepődtem meg. Pont ebben a pillanatban idegen hang szólalt meg a nappaliban. Körbe néztem és kerestem, a hang forrását. Ismerős volt, de elsőre nem ismeretem fel, majd villámcsapásként ért a felismerés. JongHyun énekelte a „Thank you” című számot, csak kicsit tompított hanggal. Hamar rá jöttem, hogy honnan jön a hang.

-          Sang gyere ide! – szóltam a kutyának, mire ímmel-ámmal felült, de a kanapét nem hagyta el volna semmi pénzért. – Óh, te lusta dög. – szidtam le, de nem volt komoly a hangom. Oda léptem és megpillantottam az idegen telefont a kanapén. Sejtettem, hogy kié. Kezembe vettem. – JongHyun? – nyeltem egy nagyot. Egy gyors sprintet nyomtam le a fürdő ajtóig. Bekopogtam. – MinHyuk keresnek telefonon.

-          Vedd fel! – szólt ki.

-          Tessék?

-          Vedd fel nyugodtan. Vizes a kezem. – mondta és kinyitotta az ajtót. A bátyám ruhája tökéletesen passzolt rá. Fején egy törölköző díszelgett épp a haját törölte.

Néztem közben megnyomtam a gombot a telefonon és a fülemhez emeltem. Ő nyugodt tekintettel nézet rám. Én pedig zavartan két kézzel fogtam a telefont.

-          Végre felvetted! YongHwa vagyok… – azonnal felismertem YongHwa hangját. – JongHyun azt mondta érdeklődjek… Mikor várhatunk haza? Na, jó valójában azért hívunk, mert kíváncsiak vagyunk. – kiérződött a hangján, hogy vigyorog. – Hogy áll a randi?

Szemeim kétszeresükre tágultak. – Szia! Sa-sajnálom, MinHyuk Oppa nem tud most beszélni. – feleltem remegő hangon. Ahogy kiejtettem az „oppa” szót Hiperaktív Uraság zavartan piszkálni kezdte tarkóját és elvörösödött.

Néma csend, majd valami sutyorgás a háttérben és végül újra YongHwa hangja. – ChanMin?

-          Ühm… - hümmögtem, jó gyerek módjára.

-          Hol vagytok? Szakad az eső. – jelentette ki azt, amit mi is nagyon jól tudtunk.

-          Nálam. – feleltem automatikusan.

Megint susmus a hátérben. MinHyuk kérdően bámult rám. Én vállat vontam, és mivel YongHwa el volt foglalva, így megszólaltam. – YongHwa kérdezi, hogy mikorra várhatnak haza.

Kinézet az ablakon az eső még mindig szakadt. – Amint elállt az eső megyek. – felelte.

-          Öhm… YongHwa… hallasz. –kérdeztem úgy mintha most beszélnék először telefonon.

-          Igen, igen itt vagyok. – felelte azonnal.

-          MinHyuk üzeni, hogy amint eláll az eső indul. – mondtam, gyorsan.

-          Rendben… ChanMin?

-          Igen?

-          Ugye védekeztek? – éreztem, hogy vigyorog. Arcom rák vörös lett. YongHwa utállak! Dühöngtem magamban.

Hírtelen átnyújtottam a telefont MinHyuk-nak. Kellemetlenül éreztem magam nem is akármennyire és ezt MinHyuk is leolvasta az arcomról. – Erre jobb, ha te válaszolsz. – mondtam úgy, hogy a telefonba is halják.

Átvette. – Haló? – szólt bele és elfordult, de fél szemmel engem nézet. – Mit mondtál? – kérdezte. – Ez most mire volt jó te idióta? – dühödött fel. – Nem vagytok normálisak? – fogta a fejét szenvedve. – Elég nem, nem érdekel! – rivallt rájuk és lecsapta a telefont.

Bementem a nappaliba és leheveredtem Sang mellé, aki fejét az ölembe hajtotta. Min csak állt nem tudta mit is mondjon bajtársai védelmére. – Helyettük is bocsánatot kérek. Tudod, ha megismered őket, akkor rá jössz mekkora idióták persze velem együtt. – magyarázkodott.

-          Úgy érzem jobb, ha olyanok maradnak, mint a képzeletemben. – feleltem. – De tudom jól, hogy mind a négyen ugyan olyan emberek vagytok, mind én szóval, most az egyszer elnézem nekik. – mosolyogtam.

-          Hova jártál suliba? – kérdezte hirtelen. Meg is lepett vele. Mondhatom gyors témaváltás.

-          A Művészeti Egyetemre. Modern táncot tanultam. –feleltem.

-          Akkor, hogy-hogy nem ezzel foglalkozol?

-          Hosszú, majd visszatérünk rá egy másik alakalommal. – javasoltam.

-          Azt hittem nem akarsz velem többet találkozni ezek után. – emelte fel a telefonját.

-          Nem te vagy a hibás. –vontam vállat. – Egyébként sem befolyásol ilyesmi.

Sang nagyot ásított, így teljesen magára vonta a figyelmem. Ahogy babráltam a szőrét és nézegettem szép szemét éreztem, hogy Min le se veszi a szemét rólam. Felnéztem rá. Barna csillogó szemei, be kell, hogy valljam szebbek voltak Sangénál, pedig imádtam vérebem szemeit.

CNB 2.fejezet

Egy éjjelnappaliban dolgozom, hogy fenn tartsam a lakásom és persze, hogy éhen ne haljunk Sang-gal. Csak három napon dolgozom egy héten. Megszokásból, mindig megnézem a beosztást, de soha nem változik. Ott díszeleg a hűtőszekrényen.

Hétfő: 06:00 -14:00               Kedd: 14:00 - 00:00             Csütörtök: 00:00 – 08:00

Vasárnap van. Már dél is elmúlt.

Idegesen ébredtem. A gyomrom görcsölt. Szívem vadul verni kezdet, amikor csak eszembe jutott, hogy fel kell majd hívnom a Maszkos fiút. A telefonomba is így írtam be „Maszkos”.

-          Biztos várjak estig? – kérdeztem Sang-ot akinek fogalma sem volt, hogy miért vagyok ilyen frusztrált reggel, bocsánat délben. Őt csak egy valami érdekelte az ebédje, amivel fel alá mászkáltam a konyhában. Kénytelen volt egy ugatással magamhoz téríteni más különben éhen hal. – Jaj bocsi Sang! – tettem le a földre az edényét.

Kinyitottam a hűtő ajtót, majd be is csuktam. - Felhívom! – határoztam el magam hirtelen és a napaliba mentem és lehuppantam a kanapéra kezembe vettem a telefonom. Amint a kijelzőn díszelgett a „Maszkos” név remegni kezdett a kezem és a bátorságom is oda lett. – Hívd fel ChanMin! Kérlek, hívd fel! – könyörögtem magamnak, majd akaratom ellenére megnyomtam a hívó gombot.

Rémülten néztem a képernyőt, majd gyors a fülemhez emeltem és idegesen vártam. Háromszor kicsöngött, már kezdtem megszokni a hangot, sőt megnyugodtam, hogy nem veszi fel. Épp bontani akartam a vonalat amikor…

-          Igen tessék! – az ő hangja volt. Szemeim kikerekedtek. Titkon reménykedtem, hogy átverés a telefonszám, de nem. Nem mertem bele szólni. – Hahó… - próbálkozott.

Kinyomtam a telefont, majd magam mellé tettem. Nem hívom többet. Nem és nem. Arcom éget mintha muszáj lett volna.

Nagyot ugrottam, amikor váratlanul YongHwa felénekelt a telefonom segítségével. Rápillantottam a kijelzőre. – Maszkos… - ijedten néztem a rezgő, villogó tárgyat. – Sang! Mit csináljak? – néztem az éppen hozzám igyekvő kutyára.

Sang jól lakott házi kedvenc módjára felugrott mellém és mancsával rátaposott a telefonomra. Aminek az lett a következménye, hogy felvette az éppen csörgő mobilt. Én azt hittem magától hallgatott el így megnyugodva szólhattam rá kedvencemre. – Sang szállj le a telefonról. Összekarcolod!

Sang azonnal szót fogadott és válasz gyanánt felugatott. – Mars le a kanapéról! – rivalltam rá, de tudta, hogy nem gondolom komolyan.

Rápillantottam a telefonra és teljes sokkért. Kénytelen voltam a kezembe venni, majd a fülemhez tenni.

-          Haló? –szóltam bele remegő hangon.

-          ChanMin? – kérdezte a telefonból kihallatszó hang. Kihúztam magam.

-          Ühm… - hümmögtem a telefonba.

-          Vártam tegnap, hogy hívj. – mondta bosszankodással a hangjában.

-          Bocsánat. – mért szabadkozok? – Későre járt nem akartam zavarni. – úgy éreztem mintha járnánk.

Bele nevetet a telefonba. – Bocsánat? Már megint hivatalos vagy. – kihallatszott a hangján, hogy vigyorog. – Nekem kellene bocsánatot kérnem, hogy zavarba hoztalak a fiúk előtt. Még csak le se akarsz korholni? – kérdezte.

Zavartan pislogtam magam elé. Most erre mit mondjak. – Igazad van… - bólogattam és felbátorodtam egy kicsit. - … tényleg zavarba hoztál előttük! Mért nem kerestél meg inkább személyesen?

Néma csend. Aztán szórakozottan válaszolt. – Úgy gondoltam így viccesebb. Amúgy kíváncsi voltam, hogy reagálsz.

-          Nem, nem volt vicces! Úgy éreztem menten elsüllyedek. – háborodtam.

-          De bizonyítottam, hogy megkapták a privát üzeneted.

-          Ebben igazad van és egyben köszönöm szépen. – feleltem őszintén. – Nem gondoltam volna, hogy meg teszed.

-          Hivatalos vagy. – korholt le. – Legyél kicsit lazább. Úgy érzem, magam mintha egy 80-as évekbeli csajjal beszélek.

-          Bocsánat.

-          Megint.

-          Sajnálom, de én nem igazán szeretek lazán viselkedni. Ha pedig nem tetszik a 80-as évek stílusa, akkor bonthatjuk is a vonalat. – feleltem. – Így lettem nevelve, ez van, ezt kell szeretni. – egy kicsit csipkelődős, bunkós hangra váltottam, de még így is hivatalos volt a hangom.

-          Ez tetszik. Wá végre megeredt a nyelved! – ujjongott, mint egy gyerek. – Látni akarlak! Most!

-          Tessék? – rémültem meg. – Mégis mért?

-          Okot kell mondanom, hogy lássalak? – kérdezet vissza nevetve. – Rendben 80-as kisasszony. Látni akarom a zavarban lévő arcod, amikor bókolok. Látni akarom, hogy korholsz le, ha olyat teszek, ami zavar.

-          Örült vagy! És én örültekkel nem szoktam találkozni. – vitáztam.

-          HÁ… örült? Hm… lehet, de én inkább csak hiperaktívnak érzem magam amióta felhívtál. – kacérkodott.

-          Oké Hiperaktív Úr jobb lenne, ha át gondolná a dolgokat ép ésszel. Nem is ismerlek. – hoztam fel egy okot.

-          Azt ne mond, hogy telefonon keresztül akarsz megismerni? – hisztizet. – Na, azt már nem! Egy óra múlva legyél a Kang parkban. És, hogy tudd, ez egy randi. Várlak! Komolyan mondom! Szia, 80-as lány! – bontotta a vonalat.

Tátott szájjal ültem. Fél percig szorítottam a telefont a fülemhez. – Ez nem normális? – felpattantam, mint egy bolha. Az adrenalin szintem az egekben volt. – Sang! – kiáltottam fel. Kutyám rémülten ugrott fel nem értette mért vagyok ki akadva. – Sétálni megyünk! – összehúztam a szemöldököm. – Hm… nem hagyom magam csak úgy.  – határoztam el magam és beviharoztam a szobába, hogy át öltözzek.

Tíz perc alatt felöltöztem . A nagytükörben nézegettem magam. Farmer rövidnadrág, fekete top és rá egy fehér bő trikó. Hajamat kiengedtem, frufrumat előre fésültem. Pont úgy néztem ki mind egy kutyás gazdi.

Sang-nak volt egy rossz szokása, amiről képtelen voltam leszoktatni. Ez pedig az állandó ugrálása. Amikor rá jött az öt perc, két mellső lábával felugrott. Ő nagyon élvezte, én kevésbé. De ezt a kedves dolgot csak velem művelte senki másnál nem alkalmazta. Már hozzá szoktam így csak meg fogtam a mancsait és ellöktem magamtól. Nem vette a szívére, sőt sejtéseim szerinte ezt szerette az egészben a legjobban.

Öt perc és már úton is voltunk találkám felé. Mintha csak Sang is érezte volna, hogy nem átlagos parki sétára megyünk. Túl nyugodtan viselkedet, vagy inkább rá is rá ragadt az idegességem. Általában ugrál, ficánkol a pórázon, mint egy kis csikó. Most szófogadóan ballagott mellettem.

Pár saroknyira volt a Kang park a lakásomtól. Így nem is volt meglepő, hogy Sang és én értem oda hamarabb tíz perccel. Amúgy sem ismertem volna fel a Maszkosat hisz nem láttam még az arcát soha sem.

Sangot azonnal elengedtem, bár utálja az idegeneket, de a parkban szófogadóan viselkedet így nem kellett rá szájkosár, igazából rám ütött nem szokott haverkodni más kutyákkal, ahogy én sem más gazdikkal, vagy emberekkel. Én leültem egy padra és onnan kémleltem egyetlenemet.

Kang park hatalmas volt. Két résszel. Egy hatalmas füves terület és az erdős rész, ami tele volt mellék utakkal, kis tisztásokkal. Sang-gal az erdőt kedveltük jobban ott elbújhatunk a többi ember elől. Most csak azért marattam a füves részen, mert azt akartam, hogy a maszkos srác hamar megtaláljon.

Sang eltűnt a látó körömből. Nem féltettem, nem egyszer csinálta már. Nagyot nyújtózkodtam a padon, kellemes meleg volt, a napot felhők takarták, de ez nem szegte az ember kedvét. Délután három óra. Végül is kiváló idő kutya sétáltatáshoz, ha nem is jön el érdemes volt ide jönni. Itt felfrissül az ember. Lehunytam a szemem és hátra döntöttem a fejem.

-          Hahó 80-as lány. – szólított meg az ismerős hang.

Felkaptam a fejem. Ott állt előttem teljes valójában. Honnan tudom biztosra, hogy ő az. A maszkból. Megint viselte, de kivételesen nem a beteges fehéret, amit a koncerten ez fekete volt. Most a baseball sapka is el maradt, haja teljesen kócos volt.

Felpattantam zavaromban és fejet hajtottam üdvözlés gyanánt. – Szia. – rebegtem el. Most nem voltam olyan bátor, mint a telefonba.

-          Ezek a formalitások. – rázta meg a fejét rosszallóan. – Le kell róla szoknod.

-          Ha nem tetszik el is mehetsz. – feleltem felhúzva az orrom. – Úgy sem jöttem egyedül. – tettem hozzá, hogy ne érezze magát megtisztelve.

-          Nem jöttél egyedül? – lepődött meg.

Sang az időzítés nagy mestere. Amikor már válaszoltam volna megjelent és kettőnk közé állt. Morogni kezdet a számára idegen fickóra.

-          Bemutatom Sang-ot. – mutattam hű társamra. – Az egyetlen értelmes férfi az életemben. – vigyorogtam, majd leguggoltam mellé és megsimogattam a fejét.

Maszkos barátom megkönnyebbült a hallottakra. Ő is leguggolt. – Szóval Sang? – nézet rám, majd a kutyára. – Üdvözlöm Uram megtiszteltetés megismernem. – viccelődött és oda nyújtotta a kezét.

Életem értelme gyanakodva bámulta a hozzá beszélő fiút, majd ímmel-ámmal, de megszagolta annak kezét. Ismertem Sangot annyira, hogy tudjam mikor fogad el valakit. Meglepetésemre csak gondolt egyet és ott hagyott minket. Ami körülbelül azt jelentette, hogy „Ez a csávó a légynek sem tud ártani. Ne aggódj annyit!”. Persze ez a néma kommunikáció mind nekem szólt. Döbbenten néztem Sang távozását.

-          Ha akarod, követhetjük? – mondta a fiú szórakozottan.

 Megráztam a fejem és rá néztem. – Általában az erdőben sétálunk. Szerintem most is erre vágyik. – Álltam fel, ismerősöm is így tett.

-          Rendben akkor irány az erdő. – mutatott előre. Megmosolyogtam a jelenetet. – Szóval van egy kutyád… - bólogatott, mint aki most tárolja el az információt. – Gondolom, egyedül laksz.

-          Igen. Két éve egyedül élek. – válaszoltam csendesen.

-          Szüleid? – kíváncsiskodott tovább.

-          Ezt hagyjuk egy másik alkalomra rendben? – kértem kedvesen. Nem szerettem a családomról beszélni, senkinek sem. Mindig csak a bajt hozták a nyakamra.

-          Oké. – egyből leesett neki, hogy ez kényes kérdés. – Dolgozol?

-          Igen. Egy éjjelnappaliban. - feleltem.

-          Sokat keveset? – érdeklődött tovább közben beértünk az erdőbe. Sang szórakozottan ugrált és kergette a galambokat.

-          Három napot. – bosszantott a kérdez, felelek játék. – Én is kérdezhetek?

-          Tessék csak. – éreztem, hogy mosolyog.

-          Hogy hívnak?

-          Ezt hagyjuk egy másik alkalomra rendben? – kedvesen kérte, ahogy én az előbb.

-          Akkor hogy hívjalak?

-          Hogy írtál be a telefonba? – kérdezet vissza.

Elvörösödtem. – Maszkos… - válaszoltam.

Hangosan felnevetet. Nagyon tetszet a nevetése, de csak növelte zavaromat. – Nyugodtan hívhatsz így.  – szemei csillogtak.

-          Inkább maradok a Hiperaktív Uraságnál. – dörmögtem az orrom alatt.

-          Az is meg felel.

A beszélgetést Sang zavarta meg. Hangosan ugatni kezdet. Ránéztem. Tudtam jól mire jelez.

-          Jobb lesz, ha visszaindulunk. – javasoltam és megálltam.

-          Mégis mért most kezdtem belemelegedni a kérdésekbe. – durcáskodott.

-          Esni fog az eső. – feleltem. – Nem igazán szeretnék elázni. Sang borzalmasan szokott kinézni. Egyben utána meg kell fürdetnem az meg kész rémálom.

-          Oh ez nyomos ok, egyet értek induljunk!

Az erdő szélén kapott el minket a zuhé. Teljesen bőrigáztunk. A buszmegállóban találtunk menedéket.

-          Azt hiszem eddig tartott a randi. – mondta fásultan. – Jobb lesz, ha mindketten haza sprintelünk.

-          Hol laksz? – kérdeztem váratlanul.

-          A város másik végén. – felelte bosszankodva.

-          Akkor mért ezt a parkot választottad? –értetlenkedtem.

-          Mert ez a kedvencem. – felelte. – Na, de jobb lesz, ha indulunk. Örültem, hogy hajlandó voltál találkozni velem. Remélem lesz még ilyen alkalom.

-          Öhm… - nem tudtam mit felelni erre.

-          Szia ChanMin! Csá Sang! – elfordult és kilépet az esőre.

-          Hé, Hiperaktív Uraság! – szóltam utána és még a vizes pólóját is megragadtam. Amikor visszanézet félre pillantottam. – Kétsaroknyira lakok innen. Felesleges jobban eláznod. Megszáradsz nálam. Ez csak egy nyári zápor nem tarthat sokáig. Aztán haza mész. – mondtam és berántottam magam mellé az esőről.

Nagy szemekkel bámult rám. – Nem ismersz. Nem tudod, ki vagyok, mégis felinvitálsz a lakásodba. Mi van, ha ki akarlak rabolni vagy rosszabb?

-          Megbízom Sang döntésében. Ha ő első látásra nem tépte le a lábad, akkor az azt jelenti, hogy nem vagy rossz ember. – feleltem mosolyogva. – És egy rossz ember nem köti az orromra, hogy mit akar velem tenni.

Zavarában bele borzolt vizes hajába, amit már nagyon vártam. Nagyon aranyos jelzés volt arra, hogy zavarban volt.

Kétsaroknyit futottunk, mire megérkeztünk az ütött kopott épülethez. A nyolcadik emeleten laktam, így a liftet használtuk nem a lépcsőt.

Lassan zötykölődtünk felfele. Sang-ból csöpögött a víz nagy bánatomra. Egyikőnk sem szerette a kutya fürdetést. Mindig megtelt vízzel, habbal a fürdő, és másnap órákig takaríthattam. Sang nem tudott viselkedni én meg nem vagyok határozott ember és ezt kihasználva azt csinál a fürdőben, amit csak akart.

Hiperaktív Uraság csendben és türelmesen dőlt neki a lift falának és zavartalanul bámult. Ő is csurom vizes volt. Maszkja is elázott. Hajáról nem is beszélve.

Ránéztem kutyámra, aki eddig nyugodtan ült, de váratlanul felállt és már tudtam is mi fog következni.

-          Jaj, Sang ne! – szóltam rá, de meg se hatottam. Ha valaki látta a Beethoven című filmet akkor a pontosan tudta mi történt. Sang megrázta a vizes bundáját. Én kénytelen voltam teljes testemmel Hiperaktív felé fordulni. De ez a jószágomnak nem volt elég. Mivel imádott fel ugrani rám így kihasználta, hogy nem figyelek és hátulról rám ugrott. Én tiszta erőből neki estem ismerősömnek, de mozdulni sem tudtam, mert Sang szorgalmason támasztott hátulról. Ezt azért csinálta, mert hozzá szokott, hogy én lököm el magamtól és most úgy érezte ezt meg kell várnia.

Egyáltalán nem lett volna ciki a jelenet, ha maszkon keresztül nem smárolom le Hiperaktívkát. Éreztem puha ajkait még így is, hogy köztünk volt a maszk. Rémülten támasztottam meg magam a lift falánál és néztem döbbent szemeibe. A jelenet teljesen úgy hatott, mintha én, mint vagány csaj letámadtam volna. Azzal a szépség hibával, hogy egy kutya mellső lábai támasztják a derekam. Csuda egy látványt nyújthattunk.

-          Bo-bocsánat. – rebegtem halkan. – Sang! – szóltam hátra már dühösen. Az átokfajzat meg sem hallotta. – Sang szállj le rólam!

-          Engem nem zavar a közelség.  – felelte a Hiperaktív magához térve.

-          Engem viszont igen. – vörösödtem el. – Sang!

-          Mért nem száll le rólad? – kérdezte nyugodtan. Mellkasom teljesen az övének nyomódott. Éreztem minden egyes lélegzetvételét.

-          Hozzá szokott, hogy ilyenkor ellököm, de így háttal nem tudom. – panaszos volt a hangom.

Hiperaktív váratlanul átölelt. Maszkon átütő forró lehelete csiklandozta a nyakam. Megfogta a Sang lábait és ellökte a derekamról. Felszabadultam, de az egész pár másodpercig tartott. Sang újból nekem ugrott.

-          Jó játék? –kérdeztem hátra pillantva dühösen, mert össze fejeltem kebelbarátommal. – Nem kapsz vacsorát! – rivalltam rá. És meglepetésemre magától leugrott. Az oka viszont nem az én üres fenyegetésem volt, hanem az, hogy megérkeztünk a nyolcadik emeletre.

A lift ajtó kinyílt. Az istennek hála senki nem állt ott.

-          Jól vagy? – kérdezte a maszkos aggódva és közben homlokát dörzsölgette.

-          Igen, de Sang azért még kapsz! – fenyegettem meg az ártatlan szemekkel néző jószágot. Úgy nézet, mintha csak azt mondaná „Én nem csináltam semmi rosszat”… Na persze!

A lakásom, csak pár lépésnyire volt a lifttől, így nem kellett sokat gyalogolnunk. Mivel nem volt nálam a kulcsom ezért a kódot kellett használnom. Egyszerű volt. Sang neve. 7264. Az ajtókattanás jelezte, hogy nyitva.

-          Most udvariatlan leszek. Bocsi. – feleltem és ahogy nyílt az ajtó és Sang befutott, utána vetettem magam és elkaptam a farkát, majd megragadtam és felvettem a teljesen csatakos jószágot. Betuszkoltam a fürdőajtón és rá csuktam. – Amíg nem fürdettelek meg addig ki nem teszed a lábad onnan! – feleltem a nyüszítésre. Egy kicsit megfeledkeztem magamról. Vendégem az ajtóban álldogált és kicsit zavartan bámult befele. – Gyere csak be! – intettem neki. – Nem engedhetem be Sangot a nappaliba, amikor ilyen ázott. Lecserélhetném az egész bútor készletemet. – feleltem, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

-          Értelek. – mosolygott. – De én sem vagyok a legszárazabb. Mennyek be mellé? – kérdezte szórakozottan.

-          Van, férfiruhám átöltözhetsz. – feleltem. Szemei elkerekedtek. – A bátyámé. – válaszoltam rögtön, hogy félre ne értse.

-          Van bátyád?

-          Igen és egy nővérem. – feleltem, grimasszal az arcomon. – Egy pillanat és hozom. Szerintem kicsit bő lesz rád, de gondolom nem gond. Én használom, őket Itthon jobban szeretem a bő cuccokat.  – furcsálltam, hogy milyen közvetlenül és zavar nélkül beszéltem hozzá. – Addig kérlek, bírd ki állva.

-          Rendben. – ő viszont zavarban volt. Csak állt a nappali közepén és vizes tarkóját piszkálta.

Beviharoztam a szobámba és előkotortam két pólót egy rövidnadrágot és felkaptam Sang gumi kacsáját, amivel el lehetett terelni a figyelmét.

Amikor ott hagytam a szobát és bekanyarodtam a nappaliba. Azonnal a fékre tapostam és megkövülten meredtem befele. Nyeltem egy nagyot. Ha Hiperaktív haverom kipakolta volna, a lakásom se kapok akkora sokkot, mint most. A ruhák kipotyogtak a kezeim közül a kacsával együtt, meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy össze ne essek.

Vendégem megszabadult maszkjától. Vigyora zavart volt és egyben olyan sokkoló, hogy örülök, hogy megtudtam, állni a lábamon. És én még azt gondoltam, egy sebhelyt rejteget a maszkkal, vagy csak csúnya. Oh, istenem mekkorát tévedtem. Az arca tökéletes volt, de az egészet a vigyora dobta fel, mint egy gyerek, egy őszinte kis gyerek. Nem csodálom, hogy Sang ilyen jól viselkedett vele szemben.

-          Úgy hiszem illendő lenne rendesen bemutatkoznom, ha már nem vagyunk az utcán. Nem maradhatok örökre maszk rejtekében. – könyörgöm, ne vigyorogj!!!! – Igaz?

Bólintottam, de nem tudtam meg szólalni, ki tudott volna helyemben? Közelebb lépet és kezet nyújtott felém, elfogadtam.

-          Kang MinHyuk vagyok a CN Blue dobosa. Örülök, hogy elviseled önzőségem. – mondta zavartan. – És bocsi a tegnapi kellemetlenségekért. Később akartam bemutatkozni, mert CN Blue rajongó vagy és ezt ne vedd sértésnek kérlek. – szabadkozott rögtön. - Nem tudtam, hogy fogadnád, hogy az egyik tag érdeklődik irántad, de ahogy a kutyáddal bánsz mindent elárult rólad. – ideges volt, de nem csak ő. Ki a fene gondolta? – Nem az őrölt fajtához tartozol, ahogy észrevettem. Egyszer sem említeted a bandát, és még csak a házad, sincs tele a portréinkkal, így vettem a bátorságot, hogy hamarabb bemutatkozzak. – kis gyerek. Akár mennyire is próbálkozott a telefonba, hogy vagány. Ő egy nagyra nőt félénk gyerek.

Elmosolyodtam. – Túl hivatalos vagy. – nyögtem ki.

-          Igazad lehet. – zavartan nevetett. Még mindig fogtuk egymás kezét.

-          Bocs fel kell dolgoznom. – szabadkoztam. – Én Choi ChanMin vagyok. Nem érzem, hogy önző lennél, de ha az is vagy nem zavar. A tegnapira visszatérve jól eset, hogy megszólítottatok. Úgy látszik fel tudtam fogni, hogy MinHyuk vagy egy nagyon jó utánzat. – vigyorogtam rá. - Nem tekintem magam őrült fannak. Csak egyszerű mezeinek. CD-im, DVD-im vannak, de nem szeretem kiplakátozni a szobám. Egy kép van a szobámban a tegnapi. – úgy éreztem ezt az órára kell kötnöm. – Nem tudom, mit mondott neked Sang, de ne hidd el neki. – szögeztem le.

Csak említeni kellett házi kedvencemet. Hangosan ugatni kezdett. – Egyedül kell, hogy hagyjalak. – mondtam és elengedtem a kezét, amihez már túlzottan hozzá szoktam. – Muszáj megfürdetnem. –mutattam a hátam mögött lévő fürdő ajtóra.

-          Segíthetek? Úgy is tiszta víz vagyok. – lépet utánam és végig mutatott magán. – Majd utána átöltözök.

-          Nem várnak?

-          Vasárnap van. Semmi dolgom nincs. – intett le.

-          Hát jó, ahogy gondolod. – feleltem.