Édes szerencse? (3)

3. fejezet: Arkangyal

Én úgy érzem ártatlan vagyok, minden féle eseménnyel szemben, ami a mai nap folyamán történt. Fél nap telt el és olyan élményekkel gazdagodtam, amivel húsz év alatt nem sikerült.

Délután három óra van. A reggeli hideg megmaradt és nem is szándékozott egy-két fokkal feljebb csúszni a hőmérőn. Az ég teljesen be van borulva. Talán esni is fog. Bámultam az égre.

Ahogy lépkedek a nyirkos járdán, rájöttem, hogy nem vagyok zaklatott. Teljesen megnyugodtam. Megkönnyebbülve bámulom az embereket. Mindenki kabátot és vastag nadrágot viselt, csak én sétáltam szoknyában. Bevallom lábaim gyakran felkiáltottak és remegtek meg a hideg miatt, de igen jól tűrtem a megpróbáltatásokat.

Pihenőt fújtam magamnak és leültem, egy padra, ami a járda szélén díszelgett és egy butik felé nézet. A butikot csak akkor vettem volna észre ha valaki azt mondja nekem, hogy „Nézzek oda!”. Nem az a fajta vagyok, aki megbámul egy giccses kirakatott. Ízléstelen, és nem lehet eldönteni, hogy mit is árulnak benn. Sokan csak vásárolnak vakon. Hát igen van pénzük.

Sóhajtottam és tovább indultam. Közben két rágót tömtem a számba. Magam sem tudtam mért lézengek a városban fel-alá.

-          Fáj a vállam! – nyögtem rekedtes hangon és megütögettem fájó testrészem.

Azt hiszem, ideje lenne szállást keresnem. Megálltam és néztem a semmibe elgondolkodva. Mire észbe kaptam kisebb tömeg torlódott fel mögöttem. Azt hittem én tartottam fen őket, de aztán rá jöttem, hogy várnak valamire vagy valakire.

Lányok voltak, és mint a barmok egy fele bámultak. Legszívesebben kiröhögtem volna őket annyira idiótán festettek ki. De hát, mint már említettem a bátorság, mint olyan hiányzik belőlem így csak magamban kuncogtam a szerencsétleneken.

A kíváncsiság nagyúr. Szokták mondani gyakran. Így nem meglepő, hogy követtem a kis fruskák tekintetét.

Az épület semmi különlegeséggel nem rendelkezet, ha csak azt lenem számítjuk, hogy délután három órakor már ki volt rakva a „zárva” felirat. Ez egy detektívnek is gyanús lenne. De ahogy jobban meg vizslattam a népes tömeget nem úgy néztek ki mint a detektív tanoncok. Jegyzetfüzet sem volt náluk csak kis táblák, villogók, sálak, amin az EXO felirat díszelgett.

Feltételezéseim szerint rajongók, de még mindig nem értem mért bámulják a butikot. Rá pillantottam az épületre újból. Hm. A homlokzat nem rossz. Ablakok tiszták a próbababák ocsmányak, mint ahogy az általában minden butikban így van. Nagy csücsörítő ajkak, férfi-nő, gyerek babának egyaránt. Idétlen, vékony végtagok, kivéve a gyereknél mert azok túlzottan vastagok. Erősen imitált körmök lábon és kézen egyaránt. Össze nőt ujjak. Kis mellű női, izmos férfi… stb…stb…Érdekes módon soha nem találunk molett alkatú babát.

Na, miután kiveséztem gondolatban az árú bemutató készlet hibáit visszatértem eredeti problémámhoz. Mi a fenét bámulnak a csitrik? Végkiárusításra várnak? Leértékelésre? Vagy tapsra?

Tapsoltam egy nagyot. Hát rám sem bagóztak. Ezek süketek? Tovább tapsoltam, de eredménytelen volt. Inkább az arra járó normális emberek engem néztek hülyének. Mi tagadás én is ezt gondoltam volna a helyükben ha láttam, volna magam kívülről.

Feladtam. Na, de mivel most ebben a pillanatban igen csak nyugodt ember voltam, elhatároztam, hogy beszélgetést kezdeményezek a „barmokkal”. Talán megértjük egymást kézjelekkel is.

-          Öhm. Elnézést… - hát nem voltam valami határozott be kell látnom, így újra próbálkoztam az egyik kattant lánynál, aki idegesen gyűrögette a kezében Lay felirattal rendelkező sálat. Szegény sál! Vagy a név tulajdonosát kellene, sajnáljam? Megráztam a fejem, hogy elkergessem a zavaró gondolatokat. – Szia! - kocogtattam meg a vállát. Rám nézet. Tekintetével ölni tudott volna, hogy megzavartam a bámulásban.

-          Mi van? – kérdezte tapló módjára. Nálam fiatalabb volt legalább öt évvel. Szájon vágtam. Azért van határa a tiszteletlenségnek. Én sem vagyok egy nagy szabálytartó és lányos zavaromban sokszor tévesztek hangnemet az idősebbekkel szemben, de azért ez nem véletlen volt.

A kis némber kiborult és hisztizni kezdet. A többi bamba végre rám bámult, aminek most nem igazán örültem. Körülbelül egy korúak voltak a rinya géppel. Elrettentés céljából megragadtam a csitri haját.

-          Oh helóka! – köszöntem és szabad kezemmel integettem nekik, sőt egy mosolyt is megeresztettem.

Nem mozdultak. Szúrós szemmel néztek rám. Voltak vagy tizenöten.

-          Lenne egy kérdésem. Mért bámuljátok a boltot?

-          ÁÁÁáááá – sipákolta a kezeim között a tiszteletlen fruska. Hát ha nem mozogna nem is fájna neki, hogy fogom a haját. Megfogtam a fejét és a kirakatüvegnek nyomtam az arcát. – Valami probléma van? – érdeklődtem kedvesen. – Remélem most már háromszor is meggondolod, hogy beszélsz egy felnőttel.

-          Kai-t várjuk, hogy kijöjjön. – felelte az egyik csaj feszengve.

Bólintottam és elengedtem a kölyköt, majd ott hagytam a társaságot. Csak erre voltam kíváncsi. Ki az a Kai? Kapcsoltam, de nem érdekelt különösebben. Biztos valami sztájliszt. Gondolom, azért van a butikban.

Mért voltam ilyen agresszív és beszédes az előbb? Ó erre a magyarázat igazán egyszerű. Nem tudom elviselni a beképzelt kölyköket. Főleg az ilyen fiatalokat nem. Feljebb valónak tartja magát. Én zárkózott vagyok nagyon, de amikor egy ilyen kölyökkel beszélgetek, kifordulok magamból és démonná válok. Ilyen kis fruskákkal a kommunikációm hihetetlenül fejletté válik. Ami a gondomat okozza azok a velem egykorúak és a nálam idősebbek. Velük nehéz megértetnem magam. Mily kegyetlen velem a sors, ilyen téren! Ha valaki rám szólt volna, hogy mit művelek, azzal a gyerekkel valószínűnek tartom, hogy újra a régi önmagammá változtam volna. Sóhajtottam, mert rádöbbentem megint monológokat gyártok magamban feleslegesen.

Egy kihalt mellékutcában tébláboltam, amikor megérkezet az isteni áldás a hátam mögül.

Futást hallódtam, így automatikusan megfordultam. Az Arkangyalom rohant felém teljes gőzzel, mint akinek fogalma sincs a fék fogalmáról. Engem használt fel lassítás szempontjából. Megragadta kabátom és együtt leírtunk vagy két kört mire képes volt megállni az én önzetlen segítségemmel, amit ha jól emlékszem nem ajánlottam fel neki.

Hátam az egyik nyirkos falnak csapódott. A gyerek arcú telt ajkú Arkangyal lenézet rám. Barna szemei csillogtak. Megfordult a fejemben, hogy talán engem kereset eddig, de eme gondolatot hamar elvetettem.

Keze a fejem mellett a falon támaszkodott. Talán harminc centi volt köztünk. Igen csak szűkösen éreztem magam. Nem vagyok klausztrofóbiás, de azt hiszem ez a helyzet kiváltotta belőlem a betegséget. Az eddig nyugodt hangulatom egyszerre borult fel. Időm nem volt rendbe tenni magam. Arcom elkezdett égni. A szívem újból meg mutatta, hogy ő igen is fontos szerepet tölt be szervezetemben, még ha én ezt nem is gondolom. Vadul kalapált és pumpálta a vért az arcomban, amire komolyan mondom, én semmi szükségét nem láttam. Felesleges vér pazarlás! De szervezetemet ez egy csöppet sem érdekelte.

Egy darabig csak bámult rám nagy szemekkel, majd váratlanul, mint akiben fény gyulladt megrázta fejét és egy sapkát vett ki a kabátja alól. A kezembe nyomta.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, de a meglepetéseknek itt még nem volt vége. Levette kabátját és azt is a kezembe nyomta. Lehajolt és a farmerján lévő patentos zsebeket egy mozdulattal letépkedte alatta színes zsebek bukkantak fel. Olyan volt mintha egy teljesen más nadrág lenne. Egyik lábán felhajtotta térdig. Lila fekete fehér csíkos zokni volt rajta mely az egész vádliját takarta. A cipője világoskék volt, de váratlanul felugrott és a tiszta erőből a sarkára eset. Ennek hatására a cipő színe lilára váltott. Visszavette tőlem a szólíd színekben pompázó kabátot, majd kifordította, aminek belső színei sziporkázóak voltak. Kifordítva felvette és felhúzta a cipzárt. Bele nyúlt a kabát zsebébe és egy papírt vett elő. Arcára nyomta, ami ott is ragadt, majd egy kicsit várt és lehúzta. Egy lemosható tetoválás díszelgett a helyén. Újból bele nyúlt zsebébe elő vet egy nagy keretes szemüveget és felvette.

Végül felém nyújtotta a kezét, mire én ámulva átnyújtottam a baseball sapkát. Felvette. Teljesen más emberré alakult. Az angyalok egyszerűen fantasztikusak. Már a padnál tudtam, hogy különleges, de hogy ennyire?

-          Tudod a nevem? – érdeklődött azon a selymes hátborzongatóan földöntúli hangján. Az olvadás küszöbén voltam. A nyakam-tettem volna rá, hogy most hozzám beszélt. Hisz, hisz rám néz és-és az arca is egyre közeledett felém.

-          Angyal… - súgtam halkan alig halhatóan, de biztosra vettem, hogy annyira összpontosít ajkaimra, hogy le tudta olvasni róla mit is mondok.

Ajkai nagy vigyorra húzódtak, amikor meghallotta azt az egyetlen szóból álló válaszomat. – Helyes válasz! – lehelte gyengéden a szavakat. Szívem kihagyott egy ütemet. Mi, mi a fenét csinált velem? Akadtam ki.

Nagyon vicces látvány lehettem, mert felnevetet. Feje előre bukott, így hamar szembe találtam magam sapkával fedett kobakjával. Nagyon jól szórakozott. Én meg körülbelül szívroham állapotába kerültem. A sapkája tetején volt egy érdekes szőrös valami, ami nem kicsit piszkálta meg az orrom.

Mivel érzelmileg kikelt magából és nem szándékozott abba hagyni a nevetést. Szervezetem úgy döntött, majd észhez téríti, túlságosan a magánszférámba belépő angyalt.

Hatalmasat tüsszentettem. Az-az átkozott bojtot nem az orromnak találták ki. Szám elé tettem a kezem és még három nagyot tüsszentettem. Szemeim csukva voltak. Komolyan ilyen szituációban kinek van nyitva?

Éreztem, hogy a kellemetlen közelség eltűnt. Távolabb került tőlem. Amikor kinyitottam a szemem rájöttem, hogy az a távolság minimális.

Csak nézet és nézet. Nyeltem egy nagyot. Aggodalom töltött el. Sőt dezsávű érzésem támadt. A-a Herceggel is valahogy így kezdődött. Vettem le a következtetéseket.

NE nézz rá az ajakaira!!! Könyörögtem magamnak idegesen.

Ne, ne mit csinálsz ChanMin?! Nem tudtam uralkodni magamon és rápillantottam a telt ajkakra.

Mosolyogtak. Túlságosan is mosolyogtak. A Hercegem reggel könyörtelen volt velem, de ez az Arkangyal figyelmes. Nagyon lassan közelített ajka felém. Volt időm újra szemeibe néznem. Abba csillogó sötétbarna szempárba.

Már csak pár milliméter. Éreztem, ahogy lehelete cirógatja az arcom. Még egy pici és…

Váratlanul megragadott a vállamnál fogva és szorosan húzott magához. Ajkai már nem közeledtek sehova, sőt eltávolodtak. Pedig ott volt csak egy kicsi kellett volna a csodáig. Bűnbe vinni egy angyalt, csodálatos lett volna számomra. A nap fénypontja.

Bevallom csalódott voltam. Nem tartott sokáig, mert attól még, hogy nem az ajkaimon pihent meg, nem azt jelenti, hogy vége volt a kellemes pillanatnak.

A nyakam nagyon meg volt elégedve a puha ajkakkal, melyek gyengéden játszadoztak bőrömmel.

A fő út felé néztem és láttam, hogy egy maroknyi tehetetlen lány rohangál ott fel s alá. Egy-kettő bekukkantott a mellékutcába, de amint észrevették mi is folyik ott tovább álltak. Egy kis idő után elpárologtak a bejárt elől.

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy az Arkangyal kihasznált engem, hogy csak a rajongók elől menekült az én kezeim közé. Szívesen őrizgetném itt a keblemen, mert nincs rám rossz hatással közelsége, de akkor is kellék voltam a számára.

Forró párát leheltem a hideg levegőbe. Lehunytam a szemeim. Az angyal csak-csak folytatta kínzásom. Pedig biztosra vettem, hogy már rég sejti, hogy rajongók tovább álltak.

-          Elmentek. – súgtam nyöszörögve a fülébe. Éreztem, hogy elmosolyodott, de kényeztetést esze ágába se hagyta abba. – Abba hagyhatod. – nyögtem fel csendesen, ahogy megtalálta nyakam gyenge pontját.

Befejezte és rám emelte gyönyörű szemeit. Pihegve kapaszkodtam meg karjában. Könnyedén meg tartott. Nem néztem rá. Csak bámultam a medált nyakláncán. EXO.

Bal keze az állam alá csúszott és felemelte fejem, hogy nézek bele végre abba a csábító szempárba.

Álla, ajkai, orra. Így csúszott tekintettem egyre feljebb, míg meg nem állapodtak a szemeknél.

-          Tényleg nem tudod, ki vagyok? – érdeklődött kedvesen.

Nemet intettem fejemmel, majd meg is szólaltam. – A csaholó lányokból ítélve egy sztár. – mondtam tippemet.

Elvigyorodott. És kezet nyújtott. – A nevem Kai. – mondta szórakozottan. Kicsit úgy éreztem ezzel elkéset az iménti forró hangulat után, de bele mentem a dologban.

-          Csodabogár. – fogadtam el a kézfogást. Ha már nem mondja meg az igazi nevét, akkor én miért fáradjak vele. Nem vagyok ostoba. A Koreaiaknál is koreaibb volt. A Kai pedig japán név vagy az ő helyzetében művésznév.

-          Bocsika. – nevette el magát zavartan és újra próbálkozott. – A nevem Kim Jong In, de szólíts csak Kai-nak. – nyögte ki.

-          A nevem Choi ChanMin. Örvendek. – feleltem robotosan, ahogy szoktam. – Csak simán ChanMin.

Bólintott vidoran, hogy megértette. Komolyan ő nincs tisztában azzal mit művelt az előbb velem? Úgy érzem, nekem kell megtenni az első lépést. Bátorság ChanMin!! Menni fog! Nyeltem egy nagyot és lecsaptam tenyeremmel.

Még csak súrolni sem voltam képes a kezemmel. Nagyon jók a reflexei ezt be kell látnom, és erő hiányában sem szenvedet hiába nézet ki gyerekesen.

A falhoz szorított. – Felesleges erőlködni. – kacérkodott teljes más stílusban. Tetszet, ahogy viselkedik. Gyerekes, de egyben nagyon is tudja, mit akar. Na, erre én nem lennék képes csak úgy. – Kedvellek. – búgta pár milliméterre az ajkaimtól. – Olyan kis nebáncsvirág vagy.

-          Tanultam önvédelmet. – nyögtem halkan, amikor testével teljesen nekem dőlt.

-          Tényleg? Ez érdekesen hangzik. – nevetet halkan és még közelebb bújt hozzám. Holott én azt hittem, hogy ennél közelebb már nem tud. – Most, hogy rendesen meg ismerkedtünk mit szolnál, ha folytatnám azt, amit abba hagytam? – érdeklődött, de a válaszom nem érdekelte. A nyakamhoz hajolt és bele csókolt.

Szóval akartam tartani, mert féltem képtelen lennék a további érintéseknek ellen állni és tényleg kihasznál, ahogy csak lehet. – Hány éves vagy? – tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe ötlött.

Játszott. Irgalmatlanul jól játszott a nyakamnál, de az idill nem tartott sokáig, csak a válaszáig. – Tizenkilenc. – válaszolta és már hajolt volna vissza nyakamhoz, de megakadályoztam.

-          Tizenkilenc? – döbbentem meg kicsit. Megragadtam kezét, mely már egy ideje derekamon pihent. Nem tudom, hogy csináltam, de mire észbe kaptam, mér a falhoz nyomtam angyali pofiját. Hát igen a fiatalok ilyen hatással vannak rám. Bár vele hamar kivételt tettem, amint feleszméltem, mit is tettem elengedtem.

Megfordult és nagy kerek szemekkel nézet rám. Mind egy kis kutya. Azt hittem megijedt, de hamar rá kellett döbbennem, hogy erről szó sincs. – Ez fantasztikus volt! – ujjongott.

Zavarban voltam. Egy, mert nem tudtam magamon uralkodni. Kettő, nem erre a reakcióra vártam.

Bele túrtam a hosszú barna hajamba. – Jobb lesz, ha mész dolgodra. – javasoltam neki mintha az anyja lennék.

Nem tágított, de nem is közeledett úgy, mint az előbb. A természete is gyerekes lett. Úgy, de úgy elverném. Sóhajtottam fel, de a kezem nem állt ökölre. Az előbbi pillanatok fantasztikusak voltak, képtele lettem volna bántani. Úgy éreztem, mintha széttépet volna oda bent valamit, ami eddig masszívan a távolság tartáson tartott engem. Legszívesebben végig simítottam volna gyerekes arcán, hozzá értem volna az ajkaihoz melyek, még mindig nem érintették az enyémet.

Látványosan megráztam a fejem és kihúztam magam. – Kölyköknek otthon a helye jobb lesz, ha haza mész! – javasoltam neki komolyan.

Grimaszolt egyet és feltette a kérdést, amire számítottam. – Oh. Hány éves is hölgyem? – vigyorgott rám.

-          Húsz! – feleltem.

-          Oh. Maga kész vénség. – pimaszkodott, de tetszet a hangneme. Vicces volt. – Tudja, tapasztalt vagyok nők terén. – mondta kihúzva magát.

Elmosolyodtam és otthagytam.

Utánam futott. – ChanMin néni! – vigyorgott rám az Arkangyal.

-          Mint már mondtam. Simán csak ChanMin. – nem néztem rá úgy beszéltem hozzá. – Menny haza! – javasoltam újból.

Mielőtt kiléptem volna a főútra visszarántott. Újból a falnak szorított. – Miután ezt megtettem. – mondta és ajkaival vadul megcsókolt. Mivel reggel Hercegemmel hasonló dolgot műveltünk, így már nem voltam zavarban, hogy mi tévő is legyek.

Az egész jelent, bánatomra fél percig tartott. Ő szakította meg, amiért nagyon megutáltam.

Sajnos mire feleszméltem ködös mámoromból már csak a hangját halottam fejemben. – ChanMin… Remélem, még találkozunk!

Ajkaim lüktettek. A szívem nyomatékosan adta a tudtomra, hogy az előbbi jelenetek igenis a valóságban történtek, mivel ő még mindig tud vadul dobogni. A gyomromról nem is beszélek, mert a napi kaja adagom is kiugrik a gondolattól, hogy mit műveltem itt az előbb.

Vörös arcom beletemettem a tenyerembe és a fal mellett lecsücsültem a földre.

Első nap és még nincs vége!!!