2. fejezet:
Az ismerős
Egy órája csak sétálok és sétálok, mint egy kerge birka. Fél
napja vagyok itt és… és már smároltam egy vadidegennel. Komolyan következő mi
lesz? Szexszelek egy parkban? Na jó ilyennel nem viccelek, mert ahogy magam
ismerem még ez is megtörténhet.
Fejbe vágtam magam és megráztam a fejem. – Hogy lehetek
ekkora idióta. – nyöszörögtem. Ajkaim sírásra görbültek. Soha nem sírtam és
most is csak érzelem kivetítésnek használtam, amit páran meg is bámultak. Zavartam
mosolyogtam az idegenekre. – „Kattant vagyok tudom, tudom.” – grimaszoltam
magam elé.
Lehuppantam egy padra és bele túrtam a hajamba. Nem szabad
ilyennel foglalkoznom. Hisz ott voltak a kedvenc szobrászom munkái. Amik lenyűgözőbbek,
mint egy szőke herceg barna csillogó szemekkel. ÁLLJ állj, állj!! Miről beszél
te lány! Emeltem magam elé a kezem védekezően.
Lekevertem magamnak egy nagy pofont. Többen már igen csak
bámulták folyamatosan megújuló hangulatváltásaimat. Legszívesebben ordítottam
volna velük, hogy én normális vagyok csak az érzelem kitöréseimet nehezen
kezelem. De hát a szám ilyen helyzetekben a legmakacsabb és még csak egy „Igen
jól vagyok!” Mondatott sem tud kiejteni. Ciki mi?
Szóval mi is volt abban a negyed órás videóban, ami annyira
lekötötte a figyelmem. Igen-igen emlékszem… egy nő elemezte Do-Ho Shu munkáit.
Hm. Bólintottam egy nagyot. Kezemmel megtámaszkodtam a pad szélében és merengve
néztem a kopasz parkot mely elterült előttem. A kis lányok szoktak így ülni a
padon általában. A lábam kinyújtva és néha előre hátra hintáztam. Gyerekes
vagyok mint felfogásban, mint természetben. Így nem is lepett meg hogy azon
merengtem, vajon találkozok e valaha azzal a szemtelen Herceggel, aki elvettem
szám szűziességét. Az első csókom volt és elméleteim és számításaim szerint az
utolsó is. Tuti nem lesz több. Húsz éve létezem saját mondhatni törékeny
testemben, de még egy hím nemű egyén sem érdeklődött vagy éppen vonzódott volna
hozzam. Eddig a napig, minden egyes porcikám érintésmentes maradt a férfi
testrészektől.
A szám drámai szűztelenítése előtt, gondolkodtam a zárdába
vonuláson, de túl brutálisnak tartottam, hogy olyan keveset esznek. Meg hát
vannak szabályok is az meg már kész öngyilkosság, hogy bekell őket tartanom.
Más szóval lemondtam arról, hogy testem, majd csak istennek fogják látni, ha
meg halok. Így maradtam ChanMin és nem ChanMin nővér. Pedig bevallom őszintén
még a bibliát is olvasgattam, de túl kemény olvasmány volt, fantáziával teli
fejemnek. Álmodozás az én munkám jelenleg. Bár igen csak keveset fizet, szóval
semmit.
Tiszta erőből szorítottam a padot és rádöbbentem megint arra
a szájbitorlóra gondolok. Vékony ajkaira, melyek puhábbak voltak, mint a
vattacukor, barna szemeire, ami versenyre kelhetett volna egy gesztenyével,
szőke zselézett hajára, amiről, most semmi hasonlat nem jut eszembe.
Felpattantam és fel alá kezdtem járkálni a pad előtt, mint
egy eszement tyúk, aki épp a kakassal veszekedett, hogy ki is tojja a tojást.
Mivel gondolataim jobban lekötött mint a környezetem ezért
nem is meglepő, hogy elsőre észre sem vettem a hozzám beszélő fiatal embert.
-
Elnézést! – ragadta meg a karom és fordított
maga felé.
Ránéztem, gondolatmeneteim zaklatójára. Lányos zavaromban
tekintetem csak az ajkaiig tévedt. Nem hasonlított vágyakozásom tárgyára.
Teltek voltak, de ettől még igen vonzóak, a maguk kis helyén. Tekintetem pár
pillant után feljebb vándorolt a kerekded arcon, majd a szemüregnél állapodott
meg, amiben szintén nem átlagos szempár csücsült és bámult le rám. Hát mi
tagadás szép volt és mivel jó vagyok az ilyenben rögtön meg állapítottam, hogy
saját fajtámmal találtam szemben magam. Koreai, hím nemű és szexi.
Érdekes módon egy szám részlete jutott eszembe ahogy bámultam,
rá. Nem ismertem az előadót, de a szám részlete, most már tuti, hogy örökre
fejemben foglal, majd kiemelkedő helyet. – „Sexy Free and Singel!” – vagyis
reménykedtem benne, hogy ez így mind igaz az előttem álló fiúra.
-
Bocsi, csak nem tudtam eldönteni, hogy foglalsz
helyet és azért toporzékolsz itt fel alá, vagy egyszerűen mozgás hiányban
szenvedsz. – mosolygott rám azzal az angyali ajkakkal melyeket gyanítom isten
arra teremtett, hogy az ilyen szüzeket mint én a bűnbe csábítson. És mi tagadás
Jó Atyánk igen jó munkát végzet.
-
Sa-sajnálom. – szabadkoztam, idegesen. Biztosra
mondhatom, hogy hülye vagyok. Lábaim megremegettek és a padra csücsültem. Hát
persze zavaromban még a vér is kiszaladt a tomboló fejemből. Ő azonnal
elengedte a kezem és aggódva guggolt le elém.
Az igazság az, hogy nem a fiatal ember észbontó ajkaitól,
arcától, vagy más szépséges testrészétől lettem rosszul hanem, hogy reggel óta
nem vittem be táplálékot az amúgy is kiboruló szervezetembe. Erre persze rá
tett egy lapáttal az érzelemingadozásom is.
Ilyen ingerek mellett megengedett a rosszullét úgy hiszem.
-
Jól vagy? – érdeklődött selymes kedves hangon.
Egy pillanatig át futott az agyamon, hogy a fiatal ember egy angyal aki most
közli velem, hogy rosszul létem alapja az, hogy hamarosan eltávozok az élők
közül, amiért ily könnyen adtam ajkam egy vadidegen Hercegnek.
-
Igen. – bólintottam, de több mondani valóm nem
volt hozzá, de hát ez természetes nem is ismerem. – „Oh bezzeg az előző
szépfiúval még smároltál is ChanMin!” – mordultam fel magamban. Az nem az én
reszortomból adódott. Könyörgöm, RÁM ESET!!
Újabb szédülés fogott el és ezt kedves ismeretlen ismerősöm
is észrevette, sőt meg is jegyezte.
-
Én szerintem igen csak sápadt vagy. –
állapította meg a tényt.
Az angyalok mindig ilyenek? Ahelyett, hogy orvoshoz vinne
még elmagyarázza azt amit én is nagyon jól tudok. – „Igen babám sápadt vagyok!”
– kétlem, hogy gondolatolvasó lenne, így bátran mertem gondolni ilyenekre. Nem
akartam, hogy tovább bámuljon így felálltam. Szép lenne, ha itt ápolgatna egy
arkangyal.
-
Mennem kell. – mondtam kevés határozottsággal a
hangomban. – „Csoki kell ide, Életem nem a sajnálatod!” – gondoltam magamban,
és rádöbbentem, hogy gondolatban igen csak bunkó tudok lenni ha akarok, de hát
istenem így teremtett a Jó Isten. Szerencsétlen hülyének. Szinte fel nevetek
magamban, de ez nem lepet meg sokszor csinálok ilyent, szóval nem újdonság.
Meglepetésemre az Angyal elenged, pedig titkon reménykedtem,
hogy van nála csoki.
Szóval, most már, hogy megszabadultam még egy csodálatos
lénytől. Úgy gondoltam tényleg kellene az a csoki. A legközelebbi
élelmiszerboltba tévedtem be, mint egy csavargó. A biztonsági őr úgy bámult rám
mintha azon filózna a rendőröket hívja vagy a mentőt. Ha tanácsot kért volna
tőlem én a mentőt javaslom, de talán annyira nem voltam rossz állapotban.
Csokoládé. Ez egy igen csak felmerülő probléma a
pénztárcámnak, ami mi tagadás nem vastagságáról volt híres. Én messziről jöttem
tudni illik és ott nincsenek ennyire egekben az édesség árak. Komolyan miből
van a csomagolás? Aranyból? Szerintem felesleges rá az a vacak, úgy is csak a
kukában köt ki. Ha kilóra adnák akkor még meg is érteném az árakat, de egy pár
grammos izéért aminek 10% a papír teszi ki, minek vegyek meg? Ja, de hát persze
ott van az a francos márka is. Más szóval betűtípusokat vásárlok meg. Ami mások
számára a csokit jelent, az nekem, ha jobban bele mélyedek az árak elemzésébe
akkor rögtön eljutok arra a megdöbbentő dologra, hogy a megveszek egy igen csak
zsúfolt csomagolást betűtípussal, meg egy nyomtatott tehénnel. Mert hát a
csomagoláson rajt kell lennie annak tehénnek, holott nem is abból készül!!
Grimaszolás, és kétségbeeset nyögésem után elhatároztam,
hogy veszek egy kiló kristálycukrot, meg műanyag kanalat és azt fogom enni,
mintha a világ legtermészetesebb szén-hidrát bevitele lenne.
Végül is vetettem az ötletet, mert ahogy lejjebb csúszott
tekintettem észre vettem néhány árban igen csak megfelelő édességet. ÉLLJEN a
selejt árú!!! Ezeket nekem találták ki. Lehajoltam és egy semmit nem mondó
tábla csokival leptem meg magam. Mindig alulra rejtik a csodabogarakat. Csak
megjegyzem a Koreai félsziget dél részén lakom. ÉN is egy csodabogár vagyok.
A vásárlásomat kiegészítettem egy üveg ásványvízzel, és két
kakaós csigával.
Amikor kiléptem a pénzfosztó épületből, egy váratlan
dologban volt részem. Valaki elszáguldott előttem, de olyan sebességgel, hogy
időm nem volt megállapítani, hogy férfi, nő vagy legalább ember re hasonlító
tárgy volt. De ami igazán vicces volt az-az, hogy tőle lemaradva kisebb lány
sereg futott utána. Ami azt illeti a villámgyors srácnak 40 másodpercnyi előnye
volt a sikító, visongó leány haddal szemben.
Miből gondolom, hogy fiú? Hm… Az egyik lánynál volt egy
tábla, rajta az én arkangyalom képével. A pados, szép szájúra gondolok. Feltételezéseim
szerint szerencsétlent kergették. Érdekes. –„ Mért nem repül el?” –
elmosolyodtam erre a gondolatra. Amióta itt vagyok most először.
Arra vettem az irányt amerre a tömeg futott.
Nem tudom ki hogy van vele, de az élet sok véletlen
találkozást szül. Engem meg szabályosan ki szemelt, hogy ma véletlenül se
legyek nyugodt állapotban.
Éppen egy zsúfolt téren haladtam át kakaós csigámat
majszolva amikor valaki teljes erejéből nekem ütközött. Iszonyatosan fájt az
ütközés plusz a fenekem amit csak a szoknya védet a kemény betontól.
-
Úr Isten ne haragudj! – mondta idegesen a
férfihang. Mire feleszméltem egy kéz vibrált a látó körömben. Elfogadtam a
segítséget.
Szembe találtam magam egy vigyorgó fejjel, ami furcsán
ismerős volt, ráadásul nagyon régről. Először nem akartam hinni a szememnek. Ő
is pár percig döbbenten meredt rám.
Csak álltunk egymással szemben. Arca mit sem változott a két
év elteltével. Kerek volt, zabálni való, bár ezt soha nem mondtam volna el
neki. Mosolya tökéletes, szemei incselkedőek mint régen. A gyomrom ugrott egy
nagyot a benne lévő kakaós csigával együtt.
-
ChanMin? – bámult rám értetlenül. Én csak
bólintottam zavartan. Ahogy ki mondta a nevem elfogott a szédülés. – Hú ez
váratlan találkozás. – mondta zavart nevetéssel és felborzolta tarkóján a hajat.
Megragadta kezem, majd felemelte és a könnyed mozdulattal meg pörgetett a
tengelyem körül, amit szó nélkül tűrtem. – Wá, de szépségé cseperedtél. Amikor
utoljára láttalak sokkal rövidebb volt a hajad. Hm… talán a válladig ért. –
gondolkozott el látványosan. – És most már a fenekedhez közeledik. – mondta és
gyengéden rá csapot a fenekemre, ami kisebb sokk ként ért. Ha bátor lennék és
merész akkor most úgy, de úgy felpofoztam volna, de gyáva vagyok.
Elhúzódtam tőle és a földet bámultam. – XiuMin jó újra látni.
– mondtam nyögvenyelősen.
-
Látom még mindig ugyan olyan bátortalan vagy
mint régen. – nevetet. Szerintem ebben semmi vicces nem volt, de meg ejtettem
egy félszeg mosolyt. – Még mindig csak evésre használod a szép kis ajkaidat? –
érdeklődött. Nem válaszoltam ezzel egyértelmű volt neki a válasz. Megfogta
kezem és újainkat összekulcsolta. – Mit szólnál, ha teáznánk egyet? – kérdezte,
de mivel tisztában volt természetemmel, így ő maga határozta el mit is fogunk
csinálni. – Tudod mit? Meghívlak egy teára és nem utasíthatod vissza! – mondta
határozattan.
Mindig is így kezelt. Sóhajtottam egy nagyot, de nem vette
észre vagy csak nem akarta észrevenni. Összekulcsolt kezünk segítségével
közelebb húzott magához. Annyira, hogy vállaink gyengén összeértek.
Ki is ez a XiuMin? Vagyis mi köze hozzám? Hát az egész az
egyetemen kezdődött két éve. Amikor én első éves voltam ő akkor már harmad
éves. Találkozásunk abból adódott, hogy az én ismerősöm egyszer elkotyogta
milyen egy tökkelütött csaj vagyok. Ő pedig igen csak kíváncsi természetű
fiatal ember volt akkoriban és úgy gondolta, hogy egy olyan lány mint én igen
csak szép trófea lenne a listáján. Próbálkozásait nemes egyszerűséggel
hárítottam. Majdnem mindig falba ütközőt, soha nem hagytam, hogy egyedül
maradjunk mindig volt valaki aki végül elterelte rólam a figyelmét. Hallottam a
lányoktól hogy nagyon bosszantó voltam a számára, de nem érdekelt. Meglepő, de
én azon szórakoztam a legjobban, amikor ő ki volt akadva. Kedveltem ezt nem
tagadom, hisz vicces volt és mindig mosolygott. Dühét soha nem mutatta ki
irántam, pedig én jól tudtam az arc rezdüléseiből mikor milyen hangulat övezte
legbelül. Mindig lenyűgözött mennyire közvetlen másokkal. És rengeteget beszélt,
amire én soha nem voltam, vagyok, leszek képes.
Nem akartam közel engedni. Féltem, féltem tőle. Féltem attól
amiket halottam, hogy csak megszerzi magának a lányokat, és utána már nem
érdekli mi lesz velük. Én nem akartam ilyen áldozattá válni. Magamtól is tudom
mennyire érzékeny vagyok, így nincs is sok barátom.
Most vagyok először olyan helyzetben, hogy csak mi ketten
vagyunk. A kezemet fogja. Olyan meleg és gyengéd. Két év. Rá néztem és
elmosolyodtam. Nőt egy kicsit. Amikor lenézet rám elkaptam tekintetem és a
tömegbe bámultam. Éreztem égető tekintetét az arcomon, vagy csak saját belső
tüzemet mely egy ideje égetett belülről. Hogy mért forrtam odabent? A tudat,
hogy ketten vagyunk kikészítet. Aggódtam, de magam sem tudom mért. Ha kérdez
valamit, mit felek majd neki?
Mire észbe kaptam már leültettet egy kávézóban. Kellemesen
meleg volt oda bent így szerencsésnek láttam, ha leveszem kabátom amíg ő a
rendeléssel bajlódik. Addig is telik az idő.
-
Fekete tea meg fele? – kérdezte rám pillantva.
A pincérnő furcsán viselkedett, amikor rá néztem, olyan volt
mintha meg akarna ölni a szemével. Így hamar félre néztem és a kabátom
levetésével foglalatoskodtam. Közben kipréseltem egy szót a számon. – Zöldet.
Amikor megszólaltam XiuMin elvigyorodott, mintha csak egy
játékot kapott volna. Furcsálltam.
-
Akkor legyen egy fekete és egy zöld tea. –
mondta a pincérnek.
-
Cukor? – kérdezet vissza.
-
Én köszönöm nem. – mondtam robot módjára és
tovább babráltam azzal az átkozott kabáttal. Valami megmagyarázhatatlan ok
miatt nem akart működni a cipzár.
-
Én viszont édesen kérem. – mondta ez egykori
egyetemista.
-
Rendben máris hozom.
-
Köszi. – villantott egy kedves mosolyt a
pincérnőre, majd miután az távozott engem kezdett stírölni és nem is titkolta.
Amikor már nyolcadjára feszegettem azt az átkozott cipzárt
meg szólalt.
-
Öhm Segítsek. – érdeklődött.
Felpillantottam és most az egyszer határozottan mondtam ki
egy mondatott. – Nem kell, menni fog! – ki voltam pirulva, hajam kicsit kócos
és egy két tincs még az arcomba is lógót.
Előbb meglepettséget
mutatott, de hamar úrrá lett rajta és elmosolyodott pedig én nem ez a reakciót
vártam. Magamban fortyogtam és a cipzárra összpontosítottam.
Egyszer csak plusz kezek jelentek meg előttem és meg fogták
az enyém.
Felnéztem. Egy csodálatos szempár nézet rám, de csak pár
másod percig. Elhúzta a kezem. – Majd én. – mondta halkan. Mentolos lehelete
gyengén simogatta az arcom. Mire észbe kaptam, már el is távolodott tőlem. –
Kész is. – mosolygott pimaszul kedvesen.
Még is, hogy a fenébe csinálta!!! Ááá ez olyan bosszantó,
olyan mintha egy szappanoperában lennék. Jaj a kislánynak segíteni kell mert
még egy ÁTKOZOTT kabátot sem tud le venni!! ChanMin légy már egy kicsit
határozottabb!! A sírba viszed magad!
-
Itt a Zöld Tea cukor nélkül! – zavarta meg a
gondolatbeli kifakadásomat a pincérnő, belátásom szerint elég bunkó hangnemben.
– És itt a Fekete Tea cukorral. – bezzeg neki mosolyog meg nyáladzik. Jó elhiszem,
hogy nem vagyok egy mindennapi látvány, de azért egy normális hanglejtést
megérdemeltem volna én is.
-
Köszönöm – villantotta meg csábító mosolyát
ismerősöm.
Amikor a pincérnő irulva-pirulva távozott feltettem a nagy
kérdést ami elég furcsán hangzott tőlem, hisz alapból nem szoktam csak úgy
beszélni. – Tettem ellene valami rosszat? – böktem a pincérnő felé fejemmel és
a kezembe vettem a teámat, de nem kortyoltam bele. – Lehet ezt is meg mérgezte?
– nézegettem a bögrémet alaposan. – Létszi kóstold meg! – nyújtottam át
XiuMin-nek. – Nem akarok idő előtt eltávozni.
-
Te beszélsz? – nézet rám nagy szemekkel, talán
nem hitt a fülének.
Arcomba szökött a vér és még a bögrét is elfelejtettem le
tenni zavaromban. – Igen szoktam… - nyeltem egy nagyot. - … néha. – dödögtem.
Nézet csak nézet. Aztán viccesen összeszűkültek a szemei,
mintha gyanús lennék. Gondolom azon tanakodott vajon tényleg ChanMin vagyok e.
-
Kóstold meg! – zavartam meg a gondolat menetét.
hangom olyan volt mint egy követelő kislányé.
-
Biztos nincs semmi benne. – mondta komolyan és
bele kortyolt sajátjába, de szemét nem vette le rólam.
Bólintottam félszegen. – „Jól van na! Fő az óvatosság!” – gondoltam
morcosan, és bele ittam a kellemesen keserű teába. Imádtam, olyan volt íze mit
az életnek, nagyon keserű, de ez tette feledhetetlené.
-
Sejtéseim szerint még mindig szűk a látó köröd
zeneterén? – érdeklődött. Ezt nevezik csevegésnek. Alapítottam meg egy régről
beugró nyelvtan tételből.
-
Nem az én világom a modern zene. Így nem is
érdekel. – meglepetésemre igen jól ment a csevegés. Próbáltam nyugodt lenni, de
ez belül nem igazán működöt. Gyomorgörcsömön csak a Zöld Tea segített egy
kicsit.
-
Igen… a te világod… - bólogatott mosolyogva és
felnézet a plafonra. – Csak a te világod, ahova más nem léphet be. – bólogatott
tovább a semmibe. – Még én sem.
A szavaira torkom elszorult. – „Ha tovább próbálkozol és nem
adod fel akkor talán sikerült volna.” - Szorosan megmarkoltam a poharam és egy
nagyot nyeltem. Azt hiszem ez nekem nem megy. Azt hittem lehetek olyan mint
más, de nem én erre képtelen vagyok.
Mivel nem mondtam semmit szavaira rám nézet. – Mit keresel
fővárosban? – váltott témát.
Lehajtottam a fejem és válaszoltam neki robot hangon. –
Elvesztettem egy fogadást… - nem zavartattam magam elmondtam neki érzelem és
szinte hangsúly nélkül a sztorit. Hisz ez vagyok én.
Érdeklődést mutatott, de tudtam jól, hogy a beszéd stílusom
miatt már feladta a rendes bájcsevejt. Talán ha nem mondja ki azokat a szavakat
az előbb akkor én is a fátyol mögött maradok és úgy viselkedek, mint egy
normális lány.
-
Szóval tíz nap? – kérdezte, válaszként csak
bólintottam. – És? Terveid vannak?
-
Holnap lesz egy koncert. – feleltem. – Nyertem a
jegyet. Így azt még beváltom aztán a többi nap meg csak-csak eltelik.
-
Koncert? Kik lépnek fel? – érdeklődött. Arcrezzenéséből
és fészkelődéséből meg állapítottam, hogy ez a téma egy igen csak izgatta.
-
Ha jól emlékszem EXO nevű banda lép fel. – válaszoltam
elgondolkodva, majd bólintottam amikor biztos voltam magamban.
-
Nem ismered őket? – kérdezte meglepve, de furcsa
mosoly bujkált a szája sarkában.
-
Soha nem hallottam róluk. – mondtam komolyan.
-
Értem. – bólintott nevetve. – Azt hiszem a
koncerten találkozni fogunk.
-
Te is ott leszel? – lepődtem meg.
-
Ahogy mondod. – bólintott és kiitta a maradék
teát. – Most búcsúzom. Jó, hogy újra találkoztunk. – állt fel és bele nyúlt a
zsebébe. – Akkor állom a teát. – mondta és
a pulthoz lépet fizetni. Amikor ezt meg tette fel vette a kabátját és pát
intett. – Szia ChanMin!
Lustán felemeltem a kezem és intettem neki. A szavakat
feleslegesnek tartottam.
-
Ezt meg úsztam. – sóhajtottam megkönnyebbülve.
De mit is úsztam meg? Erre régen sem tudtam választ adni magamnak. Örök talány.
-
Elnézést, ha végzet, akkor távozzon. – mondta az
a némber csitri. Tuti megmérgezne, ha tehetné. Fruska.
Egy hajtásra meg ittam a maradék keserűségemet, majd felvettem
a kabátom, hátizsákom. Kihúztam magam, majd bokán rúgtam a magas sarkúban illegő-billegő
csajt és önelégült arccal csak annyit mondtam. – Borzalmas a kiszolgálás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése