A levél (EXO - Kris)

Egy oszlop mellett álldogáltam. Komoly tekintettel figyeltem a tőlem tíz méterre álldogáló népes tömeget. Megejtettem egy grimaszt. Ostoba népség. Bosszantóak.

Zsivaj támad köztük és közre fogták az éppen kilépő szerencsétlent. Mást nem tudok rá mondani. Lenézet a tömegre, mint Jézus a bárányokra, csak a kezét nem emelte áldásra. Pedig egy beképzelt szónoklatot meghallgattam volna tőle és fel is röhögtem volna rajta. Nem egyszer hagyta már el hazugság a száját.

Bosszús vagyok? Igen. Mért? Mert megtehetem. Ember vagyok, ahogy Ő is.

Körbe nézett és tekintette végig siklott az aulán. Tudtam kit keres, de nem nézett az illatőre sőt elnézett mellette. 

A tömeg lassan haladt vele együtt.

Összehúztam szemöldököm és felemeltem a kezemben lévő bevásárló szatyrot. Bal kézzel bele nyúltam és kivettem a szépen csillogó érett paradicsomot. Mind egy labdát dobáltam fel és le. Nagyon jó vagyok a sportokban, főleg a kis labdadobálásban. Bárcsak rohadt paradicsom lenne nálam! Akkor fejbe dobhatnám, úgy hogy nem fájna neki, csak szét csattana fején. Egyszer már megtettem! Elvigyorodtam az emléken. Igaz akkor a tömegbe dobtam, mert már nagyon irritáltak, de most, most csak Őt akarom megdobni. Megérdemli, de még mennyire, hogy megérdemli. A tömeget meg tojással. Egy tízes sorozattal. Istenem, de kiegyensúlyozottabb lennék.

Visszasüllyesztettem a zöldséget a helyére többi közé. Sóhajtottam, mert eszembe jutott a múltkori akcióm. Rosszul sült el, de tetszettek a paradicsom lében fürdő fejek. Vagány volt. Akkor maszkot viseltem, és tíz paradicsom eset el a csatában, mire felfogták, hogy mi is történt. Azóta sem tudják, hogy ki volt a tettes. Most nem akartam balhét. Útba eset a vásárlás során.

Egy csipkés fehér szoknyát viseltem és egy szürke kardigánt. A kardigán alatt csak egy fehér trikó volt. Nyár van nem is kell több ennél. Lábbelim egy maga sarkú szandál volt. Hosszú hajam be volt fonva oldalra.

Legszívesebben toporzékoltam volna, mint egy kis lány, de nem tehetem meg, itt nem. Kihúztam magam és táskámat a vállamra igazítottam. A szatyor fülét erősen megmarkoltam és a népes tömeg felé indultam. Mint akit nem érdekel ez a ramazúri elballagtam felemelt fejjel mellettük. Páran a tömegből rám néztek, mert kopogásom elégé fülbe mászó volt. Valaki talán fel is ismert, de ez nem is érdekel.

A mozgó ajtó kinyílt előttem és én rögtön az épület előtt álló kocsim felé vettem az irányt. Imádtam a kis mályvaszínű Vanquish-t az Aston Martin csúcsmodelljét. Amikor először meg láttam. Szerelem volt első látásra. Halk pityegés hallatszott. Ez adta tudtomra, hogy a kincsem tárt karokkal várja, hogy vezessem. Kinyitottam az anyósülésre dobtam a portékát, és becsaptam az ajtót. Még mindig bosszús vagyok és nem is kicsit. A visszapillantó tükörben láttam, hogy többen néznek a kocsim felé a tömegből és Ő is. Áááá… kit érdekel? Ki kell tisztítani a fejem, és erre a legjobb módszer a száguldozás. A gondolatra is mosoly szökött az arcomra.

Beindítottam a kis hercegemet, majd azonnal a gázra léptem, egy kis keréknyomot hagyva magam után, már ott sem voltam. 

Amikor ott, hagytam a várost és a mellette elterülő hatalmas erdőbe értem, amit már mi tagadás elég jól ismertem. Végre igazán a gázra léphettem. A szerpentines út volt az adrenalin löket. 120-sszal éles kanyart bevenni, tudomány. És mi tagadás véremben van a száguldozás.

 Apám autóversenyző volt a legjobbak között és én is örököltem a hóbortját. Csak kénytelen vagyok hobbiként űzni. Akkor tiltott el az autóktól, amikor 16 éves koromban friss jogsival a zsebemben, beültem egy Forma1-es autóba és az első kanyarnál a szalagkorláton kötöttem ki. Hiába mondtam neki fél ájultan, törött karral, hogy ez „Fantasztikus volt!” Ő nemet intett autóversenyző pályafutásomra.

A mostani drágaságomat sem az ő pénzén vettem, hanem a sajátomon. Amúgy nem vette volna meg nekem soha Vanquish-t. Modellkeddem, ahol épp szükség van rám oda megyek: USA, Anglia, Franciaország, Japán, Kína… stb. Még sorolhatnám. Félig koreai vagyok félig angol. Anyám karrierjét folytatom tovább. Több-kevesebb sikerrel. Azt mondják nagyon hasonlítok rá alkatilag. Magas vagyok és vékony. Az arcom inkább apámé. Vagyis keverék inkább.

Anya angol modell, Elizabeth Hurley. Az apám egy koreai autóversenyző Kim SooWoon. Belőlük lettem én. A sebesség mániás modell.

Imádtam a környéket egyszerűen fantasztikus volt.

A látó körömben fel is bukkant a hely ahova tartottam, nagy serényen. Mindig ámulatba ejtett az ódon épület. Bekanyarodtam a kapu elé. Kihajoltam az ablakon és megnyomtam egy gombot a mellettem elhelyezkedő kapu csengőn.

-          Igen. – hallottam a mély férfihangot.

-           Kim Elizabeth vagyok. – adtam meg a nevem. Ja igen mellesleg így hívnak. – Kérem nyissa ki a kaput. Köszönöm.

Nem kaptam választ csak a nagy vas kapu automatikusan kinyílt. Lassan begurultam rajta és beparkoltam a nekem szánt helyre.

Egy kicsit enyhült lelki állapotban másztam ki a kocsiból, szatyraimmal együtt. Felbaktattam a hatalmas ház előtti lépcsőn, majd beléptem a fantasztikusan kialakított épületbe. Kívül ódon belül modern. Ez fantasztikus, mindig ámulatba ejt. Az előtérben azonnal bele futottam a ház tulajdonosaiba.

-            Elizabeth! – a nő amint közelebb értem azonnal át ölelt. Az anyám is lehetne. – Olyan rég láttunk, hogy vagy? –nem engedte, hogy válaszoljak. – Többször is jöhetsz, még ha az a lókötő nincs is itthon. – korholt le.

-           Bocsánat. – szabadkoztam zavartan és a nő mellett álló férfira néztem és köszönés képen, mind ketten biccentetünk.

-           Voltál a reptéren? – kérdezte kedvesen a mély robusztus hangján.

Elkomorodtam kicsit és úgy válaszoltam. – Igen. Onnan jövök. – tudták jól, hogy ez a téma mennyire megőrít. Így nem is firtatták, és én is témát váltottam. – Vettem egy kis zöldséget és gyümölcsöt. – emeltem fel a szatyrot. – Vigyem a konyhába? – érdeklődtem csendesen. A ház Urának szája sarka egy kicsit megrándult, de nem vigyorodott el a zöldségszó hallatán. Igen, igen ő tudott a múltkori akciómról.

-           Hagyd csak. – intett le a ház Úrnője és kivette a szatyrot a kezemből. – Majd én elintézem.

-           Te csak menny fel az emeletre. – javasolta az édesapámmal egyidős férfi, feleségét megelőzve.

Zavartan bólintottam és ott hagytam őket. Megindultam felfele a lépcsőn, majd az emeleten gondolkodás nélkül, céltudatosan léptem be a teljesen steril szobába.

Nagyon sokszor voltam már ebben a szobában. Az uralkodó színek a fehér és a gesztenyebarna. Modern bútorok és berendezések. A barna huzatú ágy megvetve. Pár fehér kis párna díszítette.

Beléptem és becsuktam az ajtót magam mögött. A hatalmas boltíves ablakokhoz sétáltam és lenéztem rajta az udvarra. Egy fekete Audi pont ekkor hajtott be a nagy vaskapun.

Lehunytam a szemem.

Emlékszem, amikor először hozott ide titokban. Senki nem tudott rólam. Bújtatott mindenki elől, mintha egy kincs lennék. Aztán, amikor ki akart szöktetni lebuktunk. A lépcsőn settenkedtünk le amikor a hátunk mögül megszólított minket az apja, „Hova, hova?” Gimisek voltunk és gyerekek szinte. Én változtam, Ő nem sokat. Bár mi tagadás komolyabb lett.

Tizenöt percet saccoltam a lenti üdvözlésnek. Utána általában feljött ide, és lepakolta cuccát. Ez az Ő szobája. Egy kicsit megdobbant a szívem, amikor elképzeltem, hogy belép.

Csak néztem ki az ablakon. Nem akartam az ajtót szuggerálni, hogy mikor jön már? Nem most nem. Most mérges vagyok. Annak kell lennem! Valójában ismerem magam, a mérgem nem fog sokáig tartani. Hamar elpárolog, ha közelembe jön. Viszont kicsit makacs akarok lenni. Ma nem adok könnyen megbocsátást.

Halk kopogás hallatszott az ajtón. Tudta, hogy mérges vagyok, ezért kopogott be a saját szobájába. Nem fordultam meg, nem válaszoltam, de a szívem nagyot dobbant. Talán hallotta is, mert benyitott.

Lelki szemeim előtt láttam mit csinál a hátam mögött.

-           Zavarok? – kérdezte azon a földöntúli hangján, amit már fél éve nem halottam, csak telefonon. Tudtam, hogy csak a fejét dugta be.

Nem válaszoltam, csak bámultam némán ki az ablakon.

Bejött becsukta az ajtót táskáját fotelbe dobta. Éreztem, ahogy tekintetével végigmér és találgat, hogy is szólítson meg. Halk léptekkel poroszkált felém, majd egy méter távolságban megállt.

-           Beth? – szólított meg puhatolózva. A torkom elszorult, de megembereltem magam.

-           Nem néztél rám. – mondtam halkan, de még mindig az ablakon néztem ki.

Megkönnyebbült, hogy megszólaltam. – Nem akartam, hogy valaki is gyanút fogjon. – felelte az irritálóan, magyarázkodó hangján.

-           Oh, igen ez a legkézenfekvőbb válasz! Ami mindenre jó! Nem de? – érdeklődtem, de még mindig háttal. Nem emeltem fel a hangom. – „Mért nem hívsz fel?” válasz „Nem akarom, hogy valaki is gyanút fogjon.” – a válasz mondatnál eltorzítottam a hangomat, hogy hasonlítson az övére. – „Mért nem találkozunk?” válasz ugyan az. „Mért nem ebédelsz velem, ha már itt modellkedem Seulben?” ugyan ezt válaszoltad, két hónappal ezelőtt is amikor ott voltam modellkedni és felhívtalak telefonon, hogy találkozunk. Legalább azt mondtad, volna, hogy nem érsz rá! – fakadtam ki, de még mindig a hátam mutattam neki. – Az SM Entertaimon-nél ezt szajkózzák belétek!? És hazudsz rólam! Még az SM-ben sem tudják, hogy barátnőd van!

-           Beth komolyan veszekedést akarsz szítani? Most jöttem, haza nem is örülsz? – kérdezte és gyengéden megfogta alkarom és maga felé fordított.

Kedves, de fáradt tekintettel nézett le rám. Már nem is tudtam rá igazán haragudni. – Örülök. – súgtam. – Én örülök a legjobban, hogy haza jöttél. –léptem közelebb.

Elmosolyodott a szavaimra. Apró csókot lehelt a számra. – Hiányzott Kanada, de te hiányoztál a legjobban. – súgta és újra megcsókolt.

-           Nagyon mérges vagyok rád. – mondtam, de semmi komolyság nem volt a hangomban, mert erősen átölelt és állát a vállamon pihentette meg. – Kris… mindig tereled a figyelmem, amikor szóba hozom a munkád? Muszáj énekesnek lenned? – kérdeztem nyöszörögve. Könnyek szöktek a szemembe. Annyira hiányzott! Kezem felcsúsztattam a hátára és szorosan öleltem én is. Orrom a vállának nyomtam és beszívtam a kellemes illatát.

Szívem vadul vert, de Krisé is felpörgött. Válaszoltak egymásnak.

-           Kérlek, amikor veled vagyok ne kelljen ilyenre gondolnom. – húzódott hátrébb és lenézet rám. – Neked is hírneved van. Nem akarom, hogy a pletyka lap cím oldalára kerülj, vagy hogy lesifotósok zaklassanak. – mondta őszintén.

-           Annyira bosszant, hogy hazudsz és a tudat, hogy miattam, rosszabbá teszi a dolgot. – vallottam be.

-          Ne foglakoz vele. – mondta és mosolyogva végig simított arcomon. – Hoztam neked valamit. – vigyorodott el és elfordult. – Vetkőzz!!

-           Tessék! – hökkentem meg.

-           Vetkőzz le, Beth! – ismételt bohókás hangon és bele túrt táskájába.

-           Biztos, hogy nem. – makacsoltam meg magam.

-          Rendben. – vonta meg a vállát és visszasétált hozzám. – Akkor majd én. – súgta és már ki is gombolta a kardigánom. – Nem tudom, mért jössz zavarba. – rázta meg a fejét mikor lefogtam a kezét.

-           Fél éve nem láttál meztelenül. Zavarba jövök. – motyogtam.

-           Szerinted a fehérneműs újságokat mért bújom? – vigyorgott rám. – Azokban fedetlen, vagy legalább is néhány helyen. – simított végig hasamon. – Tao megtalálta az újságot a szobámban és rajongód lett. Legszívesebben betiltanám az összes újságot amelyikben szerepelsz. – súgta közel hajolva. – Féltékeny vagyok.

-          Én is féltékeny vagyok Fanjaidra. – feleltem bosszankodva. – Ők közel mehetnek hozzád!

-           De soha nem kapnak meg úgy, mint te! – kajánul elvigyorodott. Ebben igazat adtam neki. – Emlékszel, amikor az ügynökség öltözőjében…

-           Ne folytasd! – emeltem fel a kezem. Persze, hogy emlékszem. Akkor még Kris is modellkedett és egy ügynökségnél kezdtünk. Ki lógtunk a fotózásról és az öltözőben szeretkeztünk.

-           Akkor nem voltál szégyenlős… - nevetett fel.

Nem feleltem, csak kibújtam a fehér trikómból és csipkés szoknyám is a földön kötött ki. Ott álltam  előtte egy száll fehérneműben. Végignézet rajtam, mosolya lehervadt.

-           Sokat fogytál! – nézet a szemembe. Utálta, ha túlzásba vittem a fogyókúrát, de most nem ez volt az oka a súlycsökkenésemnek.

-           Négy kilót. – vallottam be.

-           Tudod jól, hogy…

-           Tudom, tudom… - bólogattam. - De nem tehetek róla! - nyeltem egy nagyot.

-           Múltkor arra jöttem, haza, hogy korházban vagy! – emelte fel a hangját. - Nem akarlak még egyszer úgy látni. Enned kell!

Témát akartam váltani. – Mit is kapok? – mosolyodtam rá kíváncsian. Már el is felejtette a dolgot.

-           Tudom, hogy tele vagy ruhával, de ezt amikor meg láttam a kirakatban, úgy gondoltam fantasztikusan néznél ki benne. – fordult el tőlem és kivette a fehérszínű ruhadarabot a táskájából.

Ponchóra hasonlított, de az anyaga nagyon vékony. Felvettem. Pont a méretem volt. – Na mit szólsz?

-          Fantasztikusan ál! – ragadta meg a karom és magához húzott. – És most megpróbálom levenni rólad. Meztelenül szebb vagy! – vigyorgott és az ágyra döntött egy csók kíséretével.

***

Csak feküdtem az ágyon és a steril falat néztem. Kris mélyen aludt mellettem.  Halk szuszogása melegséggel töltött el. Rá pillantottam. Olyan ártatlan és aranyos így.

Felültem és felvettem újruhámat. Most kezdet alkonyodni. Kiléptem a szobából és lementem a napaliba. Kris édesapja épp olvasott, leültem vele szemben.

-           Fáradt? – kérdezte az újság fölött rám pillantva.

Bólintottam.

-           Elizabeth mit szeretnél kérdezni? –átlátott rajtam.

-          Meddig marad Kris?

-         Holnap este utazik vissza. – mondta szomorú hangon. – Csak pár dolgot intéz el és megy vissza.

Ilyen hamar? Lepődtem meg. Még csak egy levegőt sem tudtunk szívni. Lehajtottam a fejjem. Legszívesebben elsírtam volna magam. De itt nem szabad! Itt erősnek kell lennem! Támogatnom kell!

-          Hamar haza jön ne aggódj! – bíztatott. Felálltam.

-          Legyen úgy! – válaszoltam.

Úgy döntöttem vele töltöm ezt a kevés időt. Amíg aludt én az író asztalánál írtam, majd a kis levelet zakójába csúsztattam, amit holnapra készített ki.

***

A fiú nagyot nyújtózott a repülőgépen. A gép leszálláshoz készülődött és a légi utaskísérő ébresztette fel.

Bele nyúlt zakója zsebébe, hogy kivegye a telefonját. Egy papírlapot markolt meg. Meglepetten vette ki a zsebéből és olvasta el borítékra írt nevet.

„Kris-nek”

Meglepődött, de csak visszacsúsztatta a zsebébe. – Majd ha leszálltam.

Pár perc elteltével már az ügynökség autójában ült kezében a levéllel. Kibontotta és olvasni kezdte az első sorokat megmosolyogta.

„Kedves Kris! vagy inkább csak Szia!”

„Bár tudom, hogy milyen ridegül fogadtalak, de nézd el, hogy önző vagyok és magamnak akarlak. Még ha csak egy napot töltöttél is velem, maga volt a mennyország. Tudom egy kicsit giccses, de ez az igazság. Sajnálom, hogy nem mondtam el szemtől szemben, de beteg vagyok. Nem a fogyókúra miatt fogytam le. Haldoklom. Rákos vagyok. Annyira boldog voltál nem akartam elrontani örömöd. Úgy érzem tudnod kell, nem titkolhatom örökké. Én négy hónapja tudom. Próbálom feldolgozni.”

„Kris! Szeretlek! Nagyon félek! Félek, hogy nem láthatlak többet!”

„Vigyázz magadra!”

By Beth