CNB 1.fejezet

Lassan sétáltam a folyóson. Vigyorogtam, mint a tejbe tök. Nagy esemény volt a mai. Soha nem voltam még ilyen boldog. A szívem a torkomban dobogott.

-          Hölgyem! Oda tilos bemenni! – szólt rám valaki hátulról, épp akkor, amikor egy másik folyosóra nyitottam meg az ajtót.

Rémülten fordultam hátra, mint akit rá kaptak valamin. Csak a mosdót kerestem, fogalmam sem volt ebben a hatalmas épületben hol is vagyok.

-          Sajnálom! Nem, nem tudtam… - szabadkoztam, amikor felismertem az egyenruhás férfit. Biztonsági őr volt. – Csak a mosdót kerestem és eltévedtem.

-          Ezt magyarázza meg a rendőröknek. – mondta és megindult felém.

-         „Nem, nem az nem lehet, hogy elvigyenek! Ma nem! Tíz perc és kezdődik a koncert!” – rémültem meg. – „Egy éve erre gyűjtöttem!”  - óvatosan hátra léptem. – Kérem Uram én nem akartam semmi rosszat csak a mosdót kerestem. Kérem had mennyek vissza a nézőtérre. Erre a koncertre várok már egy éve. Kérem! – soha nem könyörögtem még senkinek, de most úgy éreztem meg kell tennem.

-          Nem hölgyem! Ne akarjon nekem bemagyarázni semmit! Most azonnal távozik az épületből. – mondta és erősen megragadta a karom.

-          Kérem szépen Uram…én… én – remegett meg a hangom, amikor magával rántott. – Én… - teltek meg a szemeim könnyel. – Nagyon vártam ezt a koncertet kérem… nagyon szépen kérem engedjen el…

-          Abba hagyná?! Idegesít!! – mondta és tovább ráncigált.

A könnycseppek lefolytak le az arcomon. Megadtam magam. Bár esélyem sem lett volna. A férfi háromszor akkora volt, mint én.

Amikor újra rántott rajtam, valaki megragadta másik karom és visszahúzott. A biztonsági őr visszanézet és meglepődve bámult az idegenre.

-          A hölgy semmi rosszat nem tett. Én küldtem ki innen, mert eltévedt. – mondta selymes hangon. Persze nem volt igaz, amit mondott. Én épp be akartam oda menni... nem pedig kijöttem onnan. – Nézze el neki, most az egyszer.

Felpillantottam az idegenre. Baseball sapkát és maszkot viselt, így nem ismertem fel. Nem tudtam ki az, de a hálám örökké üldözni fogja az biztos. Ruhája átlagos volt, mint minden fiatalnak. Szürke póló azon egy kopott farmermellényt viselt. Nadrágja szintén farmer volt.

-          Mellesleg azt hiszem magát keresik. – mondta komolyan. – Ennek a folyosónak... – mutatott magamögé. - … a végén viszont rajongók akarnak betörni és nem is kevés. – felelte.

A biztonsági őrre azonnal hatott a dolog. Arca elsápadt. Rám nézet, majd a fiúra végül a folyosóra néző ajtóra. Habozott menni, így az ifjú megmentőm segített neki.

-          A hölgyet majd én visszakísérem a nézőtérre. – felelte. A férfi azonnal ott hagyott minket.

Zavarban voltam. Még mindig fogta a karom. Keze kellemesen meleg volt.

-          Most már elengedhetsz. – mondtam megszeppenve. Azonnal elengedett és végig simított tarkóján zavarában.

-          Bocs. – nézet rám aranyos szemeivel. Ilyet még soha nem tapasztaltam. Én láttam már szép szemeket, de aranyosat még soha. Az övéire viszont nem lehetet más szót használni.

Szembefordultam vele és mélyen meghajoltam. – Nagyon szépen köszönöm a segítséget! – mondtam határozottan.

-          Jézusom! Mit csinálsz! – ragadta meg a vállam és felegyenesített. Szemeiben döbbenet ült.  – Elég lett volna egy sima köszi is. – rázta meg a fejét rosszallóan. – Ezeket pedig ne pazarold el. – mondta és letörölte arcomról a megmaradt könnycseppeket. Nem hagyott zavarba jönni. - Nem kellene indulnod?

-          Úr Isten mindjárt kezdődik! – kiáltottam fel és már rohanni is kezdtem volna, ha nem állít meg.

-          Tizenöt percet csúszik. – mondta hirtelen. – Tudod ezek… - maga mögé mutatott. - … sztárok szeretik csúsztatni a dolgokat. – éreztem a hangjából, hogy mosolyog.

-          Visszamész? – böktem fejemmel a mögötte lévő számomra tiltott ajtóra.

-          Dolgozok szóval, igen. – felelte. – De mint ahogy annak a mogorva őrnek is mondtam elkísérlek.

Gyengéden megfogta a kezem és húzni kezdett maga után. Arcomba szökött a vér és alig mertem levegőt venni. Nem igazán vagyok közeli kapcsolatban férfiakkal, csak nagy ritkán. És akkor is csak a köszönés a beszélgetésem velük. Más szóval csak köszönök és ennyi.

Lehajtottam a fejem és a padlót figyeltem, úgy topogtam mellette, mint egy öt éves. Éreztem, hogy néz, de nem is titkolta. Amikor felnéztem, hogy hátha átlátok mégis csak a maszkján engem figyelt. Tekintetünk teljesen összefonódott ilyet még nem tapasztaltam soha.

Amikor észrevettem magam, hogy mit is csinálok hátrébb léptem egy lépést. Ekkor tűnt fel, hogy mind ketten csak állunk, pedig biztos voltam benne, hogy úton voltunk.

Bontottam a szemkontaktust, mire ő is magához tért. Zavarában újból tarkóját piszkálta. – Igéző a szemed. – mondta hirtelen, amivel teljesen ledöbbentett. Újból elindultunk. A bejáratnál álltunk meg.

-          Még egyszer köszönöm szépen. – hálálkodtam.

-          Nincs mit. – biccentett. – Hol ülsz? – kérdezte váratlanul pedig épp mentem volna.

-          Középső szekcióban a nyolcadik sor közepe. – mondtam. Magamat is megleptem, milyen hirtelen válaszoltam.

Bólintott. Úgy éreztem mondanom kell neki valamit, bár mit akár mit. – Megtennél nekem egy szívességet? – kérdeztem. Szemei kikerekedtek, de bólintott.

-          Megtennéd, hogy átadod üzenetem nekik. – láttam a szemén, hogy tudja jól, hogy kikre gondolok. A bandára, akik ma fellépnek. Megint csak bólintott. – Egy rajongó üdvözli őket és, reméli, hogy most már minden koncertre eltud, majd menni. Sokkal tartozom nekik.

-          Átadom. – felelte. Arcán láttam, hogy nem érti az utolsó mondatom, de nem is akartam, hogy értse. Elég, ha csak én tudom.

-          Akkor hát, szia! – pát intettem kezemmel.

Megragadta a vállam. – Hogy hívnak? – nézett a szemembe, ahogy visszafordított. Olyan volt mintha fél percet bámultuk volna egymást, pedig csak pár pillanat volt.

Nagy hatásszünet után válaszoltam. – Chan… ChanMin.

-          Rendben ChanMin akkor, szia. – elfordult és ott hagyott. Meg se várta még magamhoz térek és feltegyem neki a saját kérdésem.

-          „És téged, hogy hívnak?” – nem vagyok elég gyors, vagy csak szánszádákkal nem várta meg hogy megkérdezzem.

Tíz perccel később.

Elsötétedett az egész nézőtér. Halk zene szólt és a kivetítőn meg jelent a név. Név, ami már a felbukkanásával sok mindent meg változtatott az életemben. Jó és rossz értelemben egyaránt. Elhagytam a családom. Megbántam? Azt hiszem nem. Sok dolgot köszönhetek nekik. Egy név. Amiért annyit küzdöttem, hogy élőbben láthassam az alatt játszó bandát. Egy tehetséges banda, fantasztikus srácokkal. Bár az is lehet, hogy csak a rajongásom vagy épp fantáziám teszi őket azzá. Nem tudom hisz nem ismerem őket személyesen. Bár csak ismerném!

-          CN Blue!! – sikítottam fel a többi lánnyal együtt. Az ilyesmi nem jellemzett, de most, hogy először lehetek egy ilyen koncerten ki kívánkozott belőlem.

A szemem valószínűleg csillogott az örömkönnyektől melyeket akaratom ellenére ejtettem. Nem gondoltam, volna, hogy valaha is ilyen közel leszek hozzájuk. Mint egy kis lány, aki karnyújtásnyira van a mikulástól, aki épp az ajándékot pakolja ki.

Ott álltak mind a négyen. Egymás mellet. JungShin gitárral a kezében. Nem kapkodta el a dolgokat. Mért is tenné, az egész estét itt tölti, Ő ráér, mért kapkodna? YongHwa, hát hogy is mondja olyan amilyennek elképzeltem. Laza, vagány és jár a szája, mintha muszáj volna, hogy mindenhez kommentet fűzőn. Nem lehet nem szeretni. JongHyun úgy megismerném személyesen, mert nem lehet kiismerni. Mosolyog, de mégis úgy érzi az ember, mintha egy csendes gyilkos lenne. Nagyon jó hangja van. Nem lehet megunni. MinHyuk. Hm… MinHyuk az élő példa arra, amikor a rajongó rádöbben, hogy akit a tévében lát, vagy egy filmben szerepelni az csak ott éppen szerepet játszik. MinHyuk mi tagadás meglepet. Amikor a színpadon volt vártam, hogy egész végig mosolyog, vagy csacsog YongHwa-val, de nem az történt csendesen nézelődött, mint aki el van varázsolva. Összességében lenyűgözőek voltak mindannyian. Teljesen elfeledtettek velem minden gondot, bánatot, de hát ezért is szerettem meg őket. Amikor lelkileg válságban voltam és kellett valami, ami át lendít a nehézségeken, tőlük megkaptam. Ők ezt tudatlanul is meg tették és hálával tartozom neki, de csak annyit tehetek, hogy támogatom őket, mint rajongó.

A koncert két órás volt, de még rá húztak tíz percet a végére. Mivel kis létszámú koncert volt azért a végén tartottak egy autogramosztogatást. Meglepetésemre, YongHwa kérésére minden rajongó normálisan viselkedet. Pedig a Fanok nagy része általában őrült és tolakodós. Most viszont mindenki tisztességesen kivárta sorát. Olyan százötvenen vagy kétszázan lehetünk durván.

Persze mint rajongó én is beálltam a sorba. Meglepetésemre, vagy inkább mázlimra nem sokan akartak autogramot a fiuktól. Ok talán az, hogy van nekik elég. Nekem viszont egy sem, szóval kutya kötelességemnek éreztem a dolgot.

Nem voltam türelmetlen. Olyan tízen lehetek előttem, amikor már végre rendesen rájuk láttam és megfigyelhettem a fiúkat.

Szorgalmasan írogattak alá, mint akik dolgozatott írnak. Megkérdezték az adott lány vagy nő nevét és már gépelték is a „Sok szeretettel… (valakinek)” szöveget plusz persze a saját aláírásukat, amit látatlanban is meg tudom mondani, hogy olvashatatlan. Egy percnél tovább nem tarthattad fel a sort, mert az őr, aki hál’isten nem az volt, akivel találkoztam, rögtön tovább tessékelt. Esélyem nem lett volna két szót váltani egyikkel sem. Igazából nem is tudtam volna mit mondani.

Néztem, hogy ki, hogy viselkedik a rajongókkal. JungShin és Yonghwa közvetlenek voltak csevegtek és vigyorogtak. Míg JongHyun csak néha elmosolyodott és „igen” vagy „nem” válaszokat, nyomot a kérdésekre. MinHyuk ő csendes volt YongHwa ült mellette néhány beszólásra elvigyorodott, de hamar visszatért normál arcvonásaihoz. Abban reménykedtem, hogy csak most ilyen ezen a koncerten, hogy amúgy életvidám fiatalember, csak most nincs jó kedve. Egy különös pillantott kaptam el vele miközben a sorban álltam. Amikor már csak három ember volt előttem. MinHyuk-öt figyeltem. Amikor előrébb haladt a sor és nem kellett írnia felemelte a fejét és végig nézet a soron fáradtan. Tekintetünk találkozott. Úgy nézet rám mintha ismerőst látna. Az egész pár másodperc volt. Visszafordult és folytatta a „munkáját”, de már mosollyal az arcán.

-          Hé, láttad? – kérdezte a hátam mögött egy lány a barátnőjétől. – MinHyuk felismert múltkorról! – ujjongót önfeledten. Én pedig rá jöttem, hogy tévedtem.

Beléptem JungShin elé és nagyot nyeltem, de mivel nagy volt a zsivaj nem hallhatta. Mielőtt rám nézett volna maga elé vette az A4 fotót, amin ők voltak. Kezét írásra készítette fel, majd feltette a kérdést. – Hogy hívnak?

-          ChanMin. – feleltem remegő hangon. Reménykedtem, hogy nem hallatszik idegességem. Mielőtt leírta volna a nevem felnézet nagy szemekkel, de nem csak ő reagált így hanem a másik három is a nevem hallatára. YongHwa vigyora a füléig ért én pedig rákvörös lettem. Úr isten mit tettem ellenetek.

-          Szóval ChanMin? – mosolygott sejtelmesen JungShin és leírta a nevem, majd rögtön továbbította a JongHyun-nak, aki meglepetésemre hozzám szólt.

-          Megkaptuk az üzenetedet és örömmel fogatuk. – mondta és már tovább is adta YongHwa-nak. Én kábán követtem a lap útját. Rutinosan csinálták, mintha begyakorolták volna szöveggel együtt, de valószínűnek tartom, hogy már jól össze szoktak az évek folyamán.

-          Van egy közös ismerősünk. – vigyorgott YongHwa, mintha cukrot adtam volna neki. – Pár perc alatt rajongód lett. – mondta miközben írt. – Nagyobb sikert értél el pár perc alatt, mint mi több év alatt. – mondta és oda csúsztatta MinHyuk-nak a lapot. Arrébb léptem.

MinHyuk csendesen mosolygott rám, majd szemügyre vette a lapot, hogy hol van rajta még hely. Amikor meg találta gépelni kezdett, bocsánat írni. Nem tudtam pontosan mit ír, de az biztos, hogy nem azt, hogy „Sok szeretettel ChanMin -nek!” Amikor végzet megfordította, hogy a képet lássam. – A közös ismerős üzent neked. – vigyorgott.

Arcom tüzelt azt sem tudom, hogy jutottam ki az épületből.

A sok vértől, ami a fejemben zúgolódott szédültem. Nem akart eljutni a tudatomig, hogy hozzám beszéltek.

Persze azonnal tudtam, hogy arról a fiúról beszélnek, aki megmentett a biztonsági őrtől, de nem gondoltam volna soha, hogy ennyire jóban van a bandával, hogy mindent elmond nekik. Be kell, hogy valljam nálam is nagy sikert aratott a maszkos fiatalember, de erre nem számítottam. Igazából ki számított volna ilyenre?

Leültem a bejáratnál lévő hatalmas lépcsőre és kapkodtam a levegő után. Most vettem csak észre menyire szorongatom az A4-es lapot. Ránéztem a képre. Mind a négy tökéletes volt. Megfordítottam. És ledöbbentem.

Nem a sablon szövegeket írták a hátoldalra.

„Légy boldog ChanMin! Sok cupp! JungShin”

„Örülünk, hogy el tudtál jönni. Várunk a következőre is. JongHyun”

„Gyere, gyere, gyere el az összes koncertünkre! Senki nem üzent még nekünk privátba, ez tetszik! By YongHwa”

„Mindannyian örülünk, hogy itt voltál. Közös ismerősünk pedig ezt üzeni: 0510/9107281 Hívd majd fel! By by MinHyuk”

Egy telefonszám! Idegesen körül kémeltem. Az a srác a CN Blue tagjaival küldte el nekem a telefon számát! A kezeim remegtek. Még soha nem kereset meg fiú. Főleg ilyen trükkösen nem. A szívem heves dobogott. Most mit tegyek? Hívjam fel? Nem, nem még biztos dolgozik. Én, én hívjam fel? Nem erre képtelen vagyok.

Felpattantam a lépcsőről és gyors léptekkel megindultam haza fele. Két metró megállót kellett csak utaznom, hogy haza jussak. Annyira el voltam varázsolva a ma történtektől, hogy a kulcslyukba alig találtam be.

Lakásom kicsi volt. Én pont elfértem benne kényelmesen. Sőt amikor takarítottam, néha úgy éreztem túlságosan nagy. Egy folyosó vezetett be, jobbra a nappali, amiből nyílott a konyha, balra a fürdő. Szemben egy ablak, amin lelehetett látni a parkba.  Az ablaktól balra pedig a hálószobám. Két személyes ággyal szekrények éjjeli asztal lámpa, meg ami kell.

Nem egyedül laktam itt. Mivel nem vagyok egy nagy társasági lény így háziállatot tartok.

-          Sang! Megjöttem! – mondtam hangosan miközben kibújtam a cipőmből.

Sang egy 2 éves németjuhász kutya. Az egyetlen férfi jelenleg az életemben, aki nem felessel vissza, nem panaszkodik, és nem von kérdőre, ha olyat teszek, ami nem helyes. Ha megérkezek, mindig boldogan csillog a szeme.

Amikor beléptem a nappaliba rám vetette a magát. Így megy nálunk az üdvözlés. – Jó elhiszem, hogy szeretsz, de nem ess túlzásba! – szóltam rá.

Elterültem a kanapén. Sang csendesen szaglászta az arcom. Ránéztem. – Szerinted felhívjam? – kérdeztem, hű társam.

Nagy szemekkel bámult rám. Nem tudtam megállni, hogy bele ne borzoljak a bundájába. – Felhívom! – mondtam határozottan. – Holnap Este. – ez a mondat már kevésbé volt határozott. – Úr Isten! – belepirultam, amikor bele gondoltam, hogy beszélni fogok megmentőmmel.

Felálltam és az órára pillantottam. Fél tíz. Gyors lezuhanyoztam és Sang-gal kettesben elfeküdtünk aludni. Fél óráig forgolódtam. A koncert, a fiúk, a hősmegmentőm járt a fejemben és nem engedet aludni.