CNB 2.fejezet

Egy éjjelnappaliban dolgozom, hogy fenn tartsam a lakásom és persze, hogy éhen ne haljunk Sang-gal. Csak három napon dolgozom egy héten. Megszokásból, mindig megnézem a beosztást, de soha nem változik. Ott díszeleg a hűtőszekrényen.

Hétfő: 06:00 -14:00               Kedd: 14:00 - 00:00             Csütörtök: 00:00 – 08:00

Vasárnap van. Már dél is elmúlt.

Idegesen ébredtem. A gyomrom görcsölt. Szívem vadul verni kezdet, amikor csak eszembe jutott, hogy fel kell majd hívnom a Maszkos fiút. A telefonomba is így írtam be „Maszkos”.

-          Biztos várjak estig? – kérdeztem Sang-ot akinek fogalma sem volt, hogy miért vagyok ilyen frusztrált reggel, bocsánat délben. Őt csak egy valami érdekelte az ebédje, amivel fel alá mászkáltam a konyhában. Kénytelen volt egy ugatással magamhoz téríteni más különben éhen hal. – Jaj bocsi Sang! – tettem le a földre az edényét.

Kinyitottam a hűtő ajtót, majd be is csuktam. - Felhívom! – határoztam el magam hirtelen és a napaliba mentem és lehuppantam a kanapéra kezembe vettem a telefonom. Amint a kijelzőn díszelgett a „Maszkos” név remegni kezdett a kezem és a bátorságom is oda lett. – Hívd fel ChanMin! Kérlek, hívd fel! – könyörögtem magamnak, majd akaratom ellenére megnyomtam a hívó gombot.

Rémülten néztem a képernyőt, majd gyors a fülemhez emeltem és idegesen vártam. Háromszor kicsöngött, már kezdtem megszokni a hangot, sőt megnyugodtam, hogy nem veszi fel. Épp bontani akartam a vonalat amikor…

-          Igen tessék! – az ő hangja volt. Szemeim kikerekedtek. Titkon reménykedtem, hogy átverés a telefonszám, de nem. Nem mertem bele szólni. – Hahó… - próbálkozott.

Kinyomtam a telefont, majd magam mellé tettem. Nem hívom többet. Nem és nem. Arcom éget mintha muszáj lett volna.

Nagyot ugrottam, amikor váratlanul YongHwa felénekelt a telefonom segítségével. Rápillantottam a kijelzőre. – Maszkos… - ijedten néztem a rezgő, villogó tárgyat. – Sang! Mit csináljak? – néztem az éppen hozzám igyekvő kutyára.

Sang jól lakott házi kedvenc módjára felugrott mellém és mancsával rátaposott a telefonomra. Aminek az lett a következménye, hogy felvette az éppen csörgő mobilt. Én azt hittem magától hallgatott el így megnyugodva szólhattam rá kedvencemre. – Sang szállj le a telefonról. Összekarcolod!

Sang azonnal szót fogadott és válasz gyanánt felugatott. – Mars le a kanapéról! – rivalltam rá, de tudta, hogy nem gondolom komolyan.

Rápillantottam a telefonra és teljes sokkért. Kénytelen voltam a kezembe venni, majd a fülemhez tenni.

-          Haló? –szóltam bele remegő hangon.

-          ChanMin? – kérdezte a telefonból kihallatszó hang. Kihúztam magam.

-          Ühm… - hümmögtem a telefonba.

-          Vártam tegnap, hogy hívj. – mondta bosszankodással a hangjában.

-          Bocsánat. – mért szabadkozok? – Későre járt nem akartam zavarni. – úgy éreztem mintha járnánk.

Bele nevetet a telefonba. – Bocsánat? Már megint hivatalos vagy. – kihallatszott a hangján, hogy vigyorog. – Nekem kellene bocsánatot kérnem, hogy zavarba hoztalak a fiúk előtt. Még csak le se akarsz korholni? – kérdezte.

Zavartan pislogtam magam elé. Most erre mit mondjak. – Igazad van… - bólogattam és felbátorodtam egy kicsit. - … tényleg zavarba hoztál előttük! Mért nem kerestél meg inkább személyesen?

Néma csend. Aztán szórakozottan válaszolt. – Úgy gondoltam így viccesebb. Amúgy kíváncsi voltam, hogy reagálsz.

-          Nem, nem volt vicces! Úgy éreztem menten elsüllyedek. – háborodtam.

-          De bizonyítottam, hogy megkapták a privát üzeneted.

-          Ebben igazad van és egyben köszönöm szépen. – feleltem őszintén. – Nem gondoltam volna, hogy meg teszed.

-          Hivatalos vagy. – korholt le. – Legyél kicsit lazább. Úgy érzem, magam mintha egy 80-as évekbeli csajjal beszélek.

-          Bocsánat.

-          Megint.

-          Sajnálom, de én nem igazán szeretek lazán viselkedni. Ha pedig nem tetszik a 80-as évek stílusa, akkor bonthatjuk is a vonalat. – feleltem. – Így lettem nevelve, ez van, ezt kell szeretni. – egy kicsit csipkelődős, bunkós hangra váltottam, de még így is hivatalos volt a hangom.

-          Ez tetszik. Wá végre megeredt a nyelved! – ujjongott, mint egy gyerek. – Látni akarlak! Most!

-          Tessék? – rémültem meg. – Mégis mért?

-          Okot kell mondanom, hogy lássalak? – kérdezet vissza nevetve. – Rendben 80-as kisasszony. Látni akarom a zavarban lévő arcod, amikor bókolok. Látni akarom, hogy korholsz le, ha olyat teszek, ami zavar.

-          Örült vagy! És én örültekkel nem szoktam találkozni. – vitáztam.

-          HÁ… örült? Hm… lehet, de én inkább csak hiperaktívnak érzem magam amióta felhívtál. – kacérkodott.

-          Oké Hiperaktív Úr jobb lenne, ha át gondolná a dolgokat ép ésszel. Nem is ismerlek. – hoztam fel egy okot.

-          Azt ne mond, hogy telefonon keresztül akarsz megismerni? – hisztizet. – Na, azt már nem! Egy óra múlva legyél a Kang parkban. És, hogy tudd, ez egy randi. Várlak! Komolyan mondom! Szia, 80-as lány! – bontotta a vonalat.

Tátott szájjal ültem. Fél percig szorítottam a telefont a fülemhez. – Ez nem normális? – felpattantam, mint egy bolha. Az adrenalin szintem az egekben volt. – Sang! – kiáltottam fel. Kutyám rémülten ugrott fel nem értette mért vagyok ki akadva. – Sétálni megyünk! – összehúztam a szemöldököm. – Hm… nem hagyom magam csak úgy.  – határoztam el magam és beviharoztam a szobába, hogy át öltözzek.

Tíz perc alatt felöltöztem . A nagytükörben nézegettem magam. Farmer rövidnadrág, fekete top és rá egy fehér bő trikó. Hajamat kiengedtem, frufrumat előre fésültem. Pont úgy néztem ki mind egy kutyás gazdi.

Sang-nak volt egy rossz szokása, amiről képtelen voltam leszoktatni. Ez pedig az állandó ugrálása. Amikor rá jött az öt perc, két mellső lábával felugrott. Ő nagyon élvezte, én kevésbé. De ezt a kedves dolgot csak velem művelte senki másnál nem alkalmazta. Már hozzá szoktam így csak meg fogtam a mancsait és ellöktem magamtól. Nem vette a szívére, sőt sejtéseim szerinte ezt szerette az egészben a legjobban.

Öt perc és már úton is voltunk találkám felé. Mintha csak Sang is érezte volna, hogy nem átlagos parki sétára megyünk. Túl nyugodtan viselkedet, vagy inkább rá is rá ragadt az idegességem. Általában ugrál, ficánkol a pórázon, mint egy kis csikó. Most szófogadóan ballagott mellettem.

Pár saroknyira volt a Kang park a lakásomtól. Így nem is volt meglepő, hogy Sang és én értem oda hamarabb tíz perccel. Amúgy sem ismertem volna fel a Maszkosat hisz nem láttam még az arcát soha sem.

Sangot azonnal elengedtem, bár utálja az idegeneket, de a parkban szófogadóan viselkedet így nem kellett rá szájkosár, igazából rám ütött nem szokott haverkodni más kutyákkal, ahogy én sem más gazdikkal, vagy emberekkel. Én leültem egy padra és onnan kémleltem egyetlenemet.

Kang park hatalmas volt. Két résszel. Egy hatalmas füves terület és az erdős rész, ami tele volt mellék utakkal, kis tisztásokkal. Sang-gal az erdőt kedveltük jobban ott elbújhatunk a többi ember elől. Most csak azért marattam a füves részen, mert azt akartam, hogy a maszkos srác hamar megtaláljon.

Sang eltűnt a látó körömből. Nem féltettem, nem egyszer csinálta már. Nagyot nyújtózkodtam a padon, kellemes meleg volt, a napot felhők takarták, de ez nem szegte az ember kedvét. Délután három óra. Végül is kiváló idő kutya sétáltatáshoz, ha nem is jön el érdemes volt ide jönni. Itt felfrissül az ember. Lehunytam a szemem és hátra döntöttem a fejem.

-          Hahó 80-as lány. – szólított meg az ismerős hang.

Felkaptam a fejem. Ott állt előttem teljes valójában. Honnan tudom biztosra, hogy ő az. A maszkból. Megint viselte, de kivételesen nem a beteges fehéret, amit a koncerten ez fekete volt. Most a baseball sapka is el maradt, haja teljesen kócos volt.

Felpattantam zavaromban és fejet hajtottam üdvözlés gyanánt. – Szia. – rebegtem el. Most nem voltam olyan bátor, mint a telefonba.

-          Ezek a formalitások. – rázta meg a fejét rosszallóan. – Le kell róla szoknod.

-          Ha nem tetszik el is mehetsz. – feleltem felhúzva az orrom. – Úgy sem jöttem egyedül. – tettem hozzá, hogy ne érezze magát megtisztelve.

-          Nem jöttél egyedül? – lepődött meg.

Sang az időzítés nagy mestere. Amikor már válaszoltam volna megjelent és kettőnk közé állt. Morogni kezdet a számára idegen fickóra.

-          Bemutatom Sang-ot. – mutattam hű társamra. – Az egyetlen értelmes férfi az életemben. – vigyorogtam, majd leguggoltam mellé és megsimogattam a fejét.

Maszkos barátom megkönnyebbült a hallottakra. Ő is leguggolt. – Szóval Sang? – nézet rám, majd a kutyára. – Üdvözlöm Uram megtiszteltetés megismernem. – viccelődött és oda nyújtotta a kezét.

Életem értelme gyanakodva bámulta a hozzá beszélő fiút, majd ímmel-ámmal, de megszagolta annak kezét. Ismertem Sangot annyira, hogy tudjam mikor fogad el valakit. Meglepetésemre csak gondolt egyet és ott hagyott minket. Ami körülbelül azt jelentette, hogy „Ez a csávó a légynek sem tud ártani. Ne aggódj annyit!”. Persze ez a néma kommunikáció mind nekem szólt. Döbbenten néztem Sang távozását.

-          Ha akarod, követhetjük? – mondta a fiú szórakozottan.

 Megráztam a fejem és rá néztem. – Általában az erdőben sétálunk. Szerintem most is erre vágyik. – Álltam fel, ismerősöm is így tett.

-          Rendben akkor irány az erdő. – mutatott előre. Megmosolyogtam a jelenetet. – Szóval van egy kutyád… - bólogatott, mint aki most tárolja el az információt. – Gondolom, egyedül laksz.

-          Igen. Két éve egyedül élek. – válaszoltam csendesen.

-          Szüleid? – kíváncsiskodott tovább.

-          Ezt hagyjuk egy másik alkalomra rendben? – kértem kedvesen. Nem szerettem a családomról beszélni, senkinek sem. Mindig csak a bajt hozták a nyakamra.

-          Oké. – egyből leesett neki, hogy ez kényes kérdés. – Dolgozol?

-          Igen. Egy éjjelnappaliban. - feleltem.

-          Sokat keveset? – érdeklődött tovább közben beértünk az erdőbe. Sang szórakozottan ugrált és kergette a galambokat.

-          Három napot. – bosszantott a kérdez, felelek játék. – Én is kérdezhetek?

-          Tessék csak. – éreztem, hogy mosolyog.

-          Hogy hívnak?

-          Ezt hagyjuk egy másik alkalomra rendben? – kedvesen kérte, ahogy én az előbb.

-          Akkor hogy hívjalak?

-          Hogy írtál be a telefonba? – kérdezet vissza.

Elvörösödtem. – Maszkos… - válaszoltam.

Hangosan felnevetet. Nagyon tetszet a nevetése, de csak növelte zavaromat. – Nyugodtan hívhatsz így.  – szemei csillogtak.

-          Inkább maradok a Hiperaktív Uraságnál. – dörmögtem az orrom alatt.

-          Az is meg felel.

A beszélgetést Sang zavarta meg. Hangosan ugatni kezdet. Ránéztem. Tudtam jól mire jelez.

-          Jobb lesz, ha visszaindulunk. – javasoltam és megálltam.

-          Mégis mért most kezdtem belemelegedni a kérdésekbe. – durcáskodott.

-          Esni fog az eső. – feleltem. – Nem igazán szeretnék elázni. Sang borzalmasan szokott kinézni. Egyben utána meg kell fürdetnem az meg kész rémálom.

-          Oh ez nyomos ok, egyet értek induljunk!

Az erdő szélén kapott el minket a zuhé. Teljesen bőrigáztunk. A buszmegállóban találtunk menedéket.

-          Azt hiszem eddig tartott a randi. – mondta fásultan. – Jobb lesz, ha mindketten haza sprintelünk.

-          Hol laksz? – kérdeztem váratlanul.

-          A város másik végén. – felelte bosszankodva.

-          Akkor mért ezt a parkot választottad? –értetlenkedtem.

-          Mert ez a kedvencem. – felelte. – Na, de jobb lesz, ha indulunk. Örültem, hogy hajlandó voltál találkozni velem. Remélem lesz még ilyen alkalom.

-          Öhm… - nem tudtam mit felelni erre.

-          Szia ChanMin! Csá Sang! – elfordult és kilépet az esőre.

-          Hé, Hiperaktív Uraság! – szóltam utána és még a vizes pólóját is megragadtam. Amikor visszanézet félre pillantottam. – Kétsaroknyira lakok innen. Felesleges jobban eláznod. Megszáradsz nálam. Ez csak egy nyári zápor nem tarthat sokáig. Aztán haza mész. – mondtam és berántottam magam mellé az esőről.

Nagy szemekkel bámult rám. – Nem ismersz. Nem tudod, ki vagyok, mégis felinvitálsz a lakásodba. Mi van, ha ki akarlak rabolni vagy rosszabb?

-          Megbízom Sang döntésében. Ha ő első látásra nem tépte le a lábad, akkor az azt jelenti, hogy nem vagy rossz ember. – feleltem mosolyogva. – És egy rossz ember nem köti az orromra, hogy mit akar velem tenni.

Zavarában bele borzolt vizes hajába, amit már nagyon vártam. Nagyon aranyos jelzés volt arra, hogy zavarban volt.

Kétsaroknyit futottunk, mire megérkeztünk az ütött kopott épülethez. A nyolcadik emeleten laktam, így a liftet használtuk nem a lépcsőt.

Lassan zötykölődtünk felfele. Sang-ból csöpögött a víz nagy bánatomra. Egyikőnk sem szerette a kutya fürdetést. Mindig megtelt vízzel, habbal a fürdő, és másnap órákig takaríthattam. Sang nem tudott viselkedni én meg nem vagyok határozott ember és ezt kihasználva azt csinál a fürdőben, amit csak akart.

Hiperaktív Uraság csendben és türelmesen dőlt neki a lift falának és zavartalanul bámult. Ő is csurom vizes volt. Maszkja is elázott. Hajáról nem is beszélve.

Ránéztem kutyámra, aki eddig nyugodtan ült, de váratlanul felállt és már tudtam is mi fog következni.

-          Jaj, Sang ne! – szóltam rá, de meg se hatottam. Ha valaki látta a Beethoven című filmet akkor a pontosan tudta mi történt. Sang megrázta a vizes bundáját. Én kénytelen voltam teljes testemmel Hiperaktív felé fordulni. De ez a jószágomnak nem volt elég. Mivel imádott fel ugrani rám így kihasználta, hogy nem figyelek és hátulról rám ugrott. Én tiszta erőből neki estem ismerősömnek, de mozdulni sem tudtam, mert Sang szorgalmason támasztott hátulról. Ezt azért csinálta, mert hozzá szokott, hogy én lököm el magamtól és most úgy érezte ezt meg kell várnia.

Egyáltalán nem lett volna ciki a jelenet, ha maszkon keresztül nem smárolom le Hiperaktívkát. Éreztem puha ajkait még így is, hogy köztünk volt a maszk. Rémülten támasztottam meg magam a lift falánál és néztem döbbent szemeibe. A jelenet teljesen úgy hatott, mintha én, mint vagány csaj letámadtam volna. Azzal a szépség hibával, hogy egy kutya mellső lábai támasztják a derekam. Csuda egy látványt nyújthattunk.

-          Bo-bocsánat. – rebegtem halkan. – Sang! – szóltam hátra már dühösen. Az átokfajzat meg sem hallotta. – Sang szállj le rólam!

-          Engem nem zavar a közelség.  – felelte a Hiperaktív magához térve.

-          Engem viszont igen. – vörösödtem el. – Sang!

-          Mért nem száll le rólad? – kérdezte nyugodtan. Mellkasom teljesen az övének nyomódott. Éreztem minden egyes lélegzetvételét.

-          Hozzá szokott, hogy ilyenkor ellököm, de így háttal nem tudom. – panaszos volt a hangom.

Hiperaktív váratlanul átölelt. Maszkon átütő forró lehelete csiklandozta a nyakam. Megfogta a Sang lábait és ellökte a derekamról. Felszabadultam, de az egész pár másodpercig tartott. Sang újból nekem ugrott.

-          Jó játék? –kérdeztem hátra pillantva dühösen, mert össze fejeltem kebelbarátommal. – Nem kapsz vacsorát! – rivalltam rá. És meglepetésemre magától leugrott. Az oka viszont nem az én üres fenyegetésem volt, hanem az, hogy megérkeztünk a nyolcadik emeletre.

A lift ajtó kinyílt. Az istennek hála senki nem állt ott.

-          Jól vagy? – kérdezte a maszkos aggódva és közben homlokát dörzsölgette.

-          Igen, de Sang azért még kapsz! – fenyegettem meg az ártatlan szemekkel néző jószágot. Úgy nézet, mintha csak azt mondaná „Én nem csináltam semmi rosszat”… Na persze!

A lakásom, csak pár lépésnyire volt a lifttől, így nem kellett sokat gyalogolnunk. Mivel nem volt nálam a kulcsom ezért a kódot kellett használnom. Egyszerű volt. Sang neve. 7264. Az ajtókattanás jelezte, hogy nyitva.

-          Most udvariatlan leszek. Bocsi. – feleltem és ahogy nyílt az ajtó és Sang befutott, utána vetettem magam és elkaptam a farkát, majd megragadtam és felvettem a teljesen csatakos jószágot. Betuszkoltam a fürdőajtón és rá csuktam. – Amíg nem fürdettelek meg addig ki nem teszed a lábad onnan! – feleltem a nyüszítésre. Egy kicsit megfeledkeztem magamról. Vendégem az ajtóban álldogált és kicsit zavartan bámult befele. – Gyere csak be! – intettem neki. – Nem engedhetem be Sangot a nappaliba, amikor ilyen ázott. Lecserélhetném az egész bútor készletemet. – feleltem, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

-          Értelek. – mosolygott. – De én sem vagyok a legszárazabb. Mennyek be mellé? – kérdezte szórakozottan.

-          Van, férfiruhám átöltözhetsz. – feleltem. Szemei elkerekedtek. – A bátyámé. – válaszoltam rögtön, hogy félre ne értse.

-          Van bátyád?

-          Igen és egy nővérem. – feleltem, grimasszal az arcomon. – Egy pillanat és hozom. Szerintem kicsit bő lesz rád, de gondolom nem gond. Én használom, őket Itthon jobban szeretem a bő cuccokat.  – furcsálltam, hogy milyen közvetlenül és zavar nélkül beszéltem hozzá. – Addig kérlek, bírd ki állva.

-          Rendben. – ő viszont zavarban volt. Csak állt a nappali közepén és vizes tarkóját piszkálta.

Beviharoztam a szobámba és előkotortam két pólót egy rövidnadrágot és felkaptam Sang gumi kacsáját, amivel el lehetett terelni a figyelmét.

Amikor ott hagytam a szobát és bekanyarodtam a nappaliba. Azonnal a fékre tapostam és megkövülten meredtem befele. Nyeltem egy nagyot. Ha Hiperaktív haverom kipakolta volna, a lakásom se kapok akkora sokkot, mint most. A ruhák kipotyogtak a kezeim közül a kacsával együtt, meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy össze ne essek.

Vendégem megszabadult maszkjától. Vigyora zavart volt és egyben olyan sokkoló, hogy örülök, hogy megtudtam, állni a lábamon. És én még azt gondoltam, egy sebhelyt rejteget a maszkkal, vagy csak csúnya. Oh, istenem mekkorát tévedtem. Az arca tökéletes volt, de az egészet a vigyora dobta fel, mint egy gyerek, egy őszinte kis gyerek. Nem csodálom, hogy Sang ilyen jól viselkedett vele szemben.

-          Úgy hiszem illendő lenne rendesen bemutatkoznom, ha már nem vagyunk az utcán. Nem maradhatok örökre maszk rejtekében. – könyörgöm, ne vigyorogj!!!! – Igaz?

Bólintottam, de nem tudtam meg szólalni, ki tudott volna helyemben? Közelebb lépet és kezet nyújtott felém, elfogadtam.

-          Kang MinHyuk vagyok a CN Blue dobosa. Örülök, hogy elviseled önzőségem. – mondta zavartan. – És bocsi a tegnapi kellemetlenségekért. Később akartam bemutatkozni, mert CN Blue rajongó vagy és ezt ne vedd sértésnek kérlek. – szabadkozott rögtön. - Nem tudtam, hogy fogadnád, hogy az egyik tag érdeklődik irántad, de ahogy a kutyáddal bánsz mindent elárult rólad. – ideges volt, de nem csak ő. Ki a fene gondolta? – Nem az őrölt fajtához tartozol, ahogy észrevettem. Egyszer sem említeted a bandát, és még csak a házad, sincs tele a portréinkkal, így vettem a bátorságot, hogy hamarabb bemutatkozzak. – kis gyerek. Akár mennyire is próbálkozott a telefonba, hogy vagány. Ő egy nagyra nőt félénk gyerek.

Elmosolyodtam. – Túl hivatalos vagy. – nyögtem ki.

-          Igazad lehet. – zavartan nevetett. Még mindig fogtuk egymás kezét.

-          Bocs fel kell dolgoznom. – szabadkoztam. – Én Choi ChanMin vagyok. Nem érzem, hogy önző lennél, de ha az is vagy nem zavar. A tegnapira visszatérve jól eset, hogy megszólítottatok. Úgy látszik fel tudtam fogni, hogy MinHyuk vagy egy nagyon jó utánzat. – vigyorogtam rá. - Nem tekintem magam őrült fannak. Csak egyszerű mezeinek. CD-im, DVD-im vannak, de nem szeretem kiplakátozni a szobám. Egy kép van a szobámban a tegnapi. – úgy éreztem ezt az órára kell kötnöm. – Nem tudom, mit mondott neked Sang, de ne hidd el neki. – szögeztem le.

Csak említeni kellett házi kedvencemet. Hangosan ugatni kezdett. – Egyedül kell, hogy hagyjalak. – mondtam és elengedtem a kezét, amihez már túlzottan hozzá szoktam. – Muszáj megfürdetnem. –mutattam a hátam mögött lévő fürdő ajtóra.

-          Segíthetek? Úgy is tiszta víz vagyok. – lépet utánam és végig mutatott magán. – Majd utána átöltözök.

-          Nem várnak?

-          Vasárnap van. Semmi dolgom nincs. – intett le.

-          Hát jó, ahogy gondolod. – feleltem.