Édes szerencse? (1)

1.fejezet: Dühös leszek…
 

Mindig is kattant voltam, de be kell látnom, hogy fölöztem eddigi örültségeimet. Egyedül utazni egy olyan városba ahol még soha életemben nem jártam, csak egy fogadás miatt. Kész öngyilkosság egy húsz éves egyetemista lánynak.

Azt mondják, hogy egy őrült mindenhol feltalálja magát. Na, én vagy nem vagyok őrölt vagy az őrültek azon egy százaléka közé tartozom, aki erre a szó szoros értelmében képtelenek. Az emberi kommunikálás azon szintjét taposom, ami az emberekkel való kommunikációm körülbelül a „Hello! Szia! Hogy vagy? Ettél-e ma?” kiterjedésű mondatokig terjed. Röviden és érthetően fogalmazva képtelen vagyok emberekkel társalogni vagy szóba elegyedni. Persze ez nem minden élőlényre vonatkozik. Az állatokkal igen jól megértetem magam.

A barátaim állítása szerint tudok beszélni csak nem tanítottak meg rá, hogy is kommunikáljak. Persze ha a megfelelő témával rukkolnak elő akkor nincs velem semmi gond. Ami a szívemen az a számon. Néha túl őszinte vagyok és hiszékeny. Ha valaki jó beszédkélővel rendelkezik, annak talán minden szavát elhinném. Pl.: A csillagok valójában szentjánosbogarak, vagy az UFO-k csinálták a piramisokat…stb.

Bátorság hiányban is szenvedek, ez is nehezíti a verbális kommunikációmat. És akkor el is jutottam oda, hogy leszálltam a vonatról és nézek mit borjú az újkapura. Komolyan mondom én jártam már városban, de ekkorában még soha életemben.

De, hogy tisztázzak még pár dolgot, engem ChanMin-nek hívnak. Dél-Korea egyik déli kis városából érkeztem Szöul-be. Az ok, amiért itt vagyok az-az, hogy elvesztettem egy fogadást. Hosszú és bonyolult lenne elmesélnem történetem ezen menetét, így hát át is ugranám. Mint egyedüli vesztesként a büntetésem az volt, hogy töltsek el Szöul-ben tíz napot.

A lehető legnagyobb szemétség volt barátnőmtől, hogy ide jelölte ki büntető feladatomat. Én, mint a társadalom számkivetettje igen csak rosszul érint a tömeg arról nem is beszélve, hogy tök egyedül vagyok egy ismeretlen helyen. Félek az emberektől ez tény. Sajnos tagadni sem tudom.

Itt állók az állomáson a szívem úgy ver, mintha az utolsókat rúgná. Sóhajtok egy nagyot és higgadtságot erőltetek magamra. Kezeim remegnek. Már két perce álldogálok és bámulok ki a fejemből. Nyelek egy nagyot és ökölbe szorítom a kezem. Hideg van talán mínusz tíz fok. Kabátom nem a legmelegebb, de nem is fagyok meg benne. A cuccom tíz napra csak egy jól meg tömött hátizsák és egy kis pénz. Úgy érzem magam, mint egy kóbor kis kutya. Kihúztam magam és körbe néztem, mindenhól rohanó emberek. Lehunytam szemem, majd váratlanul kinyitottam. – Most vagy soha. – súgom halkan csak magamnak, közben leheletem páraformájában szabadul ki ajkaim közül.

Megpillantok egy középkorú férfit és meg indulok felé. Amikor váratlanul megtorpanok, előtte meglepetten végigmér szeméivel. Talán meglepte, hogy a téli hideg ellenére én szoknyát viselek. Vagy csak az volt, furcsa, ahogy idióta módjára állok előtte.

-          Elnézést! – nyelek egy nagyot. - Tudna nekem segíteni? – hadartam idegesen. Amikor felnéztem arcára láttam, hogy meglepi tájszólásom. – „Hát igen messziről jöttem és 6 órát utaztam.” – ezt persze nem akarom az órára kötni, hisz most távolság tartónak kell lennem.

-          Neked is szerbusz. – mondta a férfi, unottan.

Az arcom egyszerre lett hófehérből lángvörös, de hát ez természetes. Udvariatlan voltam és nem is akár mennyire. – Bocsánat. – rebegtem és lenyeltem idegességemet, majd mind, aki itt végzet elfordultam és már indultam volna új áldozatomhoz. Fejemben megfogalmazódtak azok az udvarias szavak is, amelyeket legközelebb el kell sütnöm. Köztük a köszönés.

-          Hova, hova? – kérdezte a férfi váratlanul. Levert a víz. Meg fordultam. –„ Most kapom az oltást.” – nyögtem fel magamban.

-          Öhm én… - nem tudtam mit mondani csak álltam, mint egy szobor a parkban.

-          Miben kéred segítségem? – felnéztem rá. Egy mosoly díszelgett az arcán. Ez egy kicsit felbátorított, ha mondhatok ilyet.

-          Sze-szeretnék eljutni Szöul központjába, de-de fogalmam sincs merre mennyek. – mondtam halkan megszeppenve.

-          A legegyszerűbb a metró. – válaszolta gondolkodás nélkül. – Ha itt lemész a lépcsőn már az állomáson vagy. – mutatott egy aluljáróra. – A hetedik megállónál kell leszállnod. Központon belül hova igyekszel? – kérdezte, így arra kényszerítve, hogy még párszót váltsak, vele mielőtt elindulok.

-          A Kulturális Központot keresem. – mondtam robot hangon. Bár húsz múltam, de kevesebbnek nézek ki így nem is lepett meg, hogy a férfi némileg úgy beszélt velem, mint egy 16 évessel.

-          Akkor jobb lesz, ha a hatodik megállónál szállsz le. Onnan már csak egy köpésre van. – mondta szórakozottan.

-          Értem. – mondtam bólintva. – Nagyon szépen köszönöm a segítséget. – hajoltam meg tisztelettudóan.

-          Ugyan nincs mit. – felelte szórakozottan. – Vicces vagy. – mondta. Én azonnal elvörösödtem.

-          Köszönöm. Viszlát. – daráltam le a szavakat pánikolva és már ott is hagytam a férfit, aki csak elnevette magát. Én egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot.

-          Viszlát.

A jegy vétellel akadtak problémaim, de végül is felszálltam a metróra.

Mért is akartam eljutni a Kulturális Központba? Hát kedvenc szobrászomnak munkái voltak ott kiállítva így úgy gondoltam, ha már itt vagyok a városban, akkor ezt kötelességem megnézni. Persze ez nem az egyetlen okok közé tartozott. Nem olyan régen nyertem egy koncert jegyet is, ami szintén a Központban lesz megtartva. Nem ismerem a bandát, meg K-pop sem az én világom, legalább is nem hallgattam ilyeneket soha. Én inkább a tradicionális zenéért rajongok. De úgy gondoltam ne vesszen kárba. Valami EXO névre hallgató banda, ha jól emlékszem.

Leszálltam a metróról. Ahogy a férfi is mondta nem kellett sokáig keresgélnem. A Kulturális Központ elégé feltűnő épület és a felíratott sem 14 pontos betűmérettel nyomták fel a homlokzatra.

A kiállításra nem kellett sorban állnom, hamar bejutottam és gyönyörködhettem a Do-Ho Suh munkáiban. Egy dizájnos puffon pihentem meg, ami pont ilyen okból volt oda helyezve. Szemben velem Do-Ho Suh munkameneteit vetítették le éppen.

Amikor vége lett a negyedórás kis filmnek nagyot nyújtózkodtam és körbe pillantottam. Rajtam kívül még egy személy tartózkodott a kiállító teremben. Pár méter volt köztünk. Szemeim elkerekedtek, amikor rájöttem, hogy elaludt. Be kell, valljam fel is háborodtam rajta. Elhatároztam, hogy felébresztem és leszidom. Aztán eszembe jutott, hogy erre biztosan nem leszek képes.

Leraktam a táskám a fehér padlóra majd felálltam és oda araszoltam a tiszteletlen személyhez. Amikor oda értem leguggoltam vele szembe és szemügyre vettem. Nálam pár évvel idősebb fiúval találtam szembe magam. Szőke haja fel volt zselézve. Arca hófehér volt és baba sima, de lehet csak a smink miatt, bár nem tudtam megállapítani, hogy van-e rajta vagy nincs. Ajkai keskenyek voltak. Szemei ázsiai beütés tükröztek, de nem volt koreai ebben biztos vagyok. Nem volt kedvem felébreszteni. Aranyosnak találtam, ahogy szuszog. Olyan volt mit egy kis kutya.

Megijedtem, amikor váratlanul feje meg billent és egész testével előre bukott. Nagy fájdalom ért, amikor fenekem, hátam, majd fejem is a padlón koppant. Nyöszörögtem egy kicsit, és próbáltam beazonosítani, hogy a fiú hogyan is helyezkedett el rajtam. Egy pillanat ereéig azt hittem meg halt, mivel nem ébredt fel az eséstől. Feje a vállamon pihent ajkai milliméterekkel a nyakamtól. Forró lehelete csiklandozta a bőröm és valami furcsa érzést keltett a gyomromba. Szívverésem egyszerre ugrott százra. Szinte láttam, ahogy ki akar ugrani a helyéről. – „ Most meg mi a fenét csináljak?” – akadtam ki teljesen. Tekintettem a plafonra tévedt. Saját tükörképemmel néztem farkas szemet. Mély barna szemeim meglepettséget mutattak. Hosszú barna hajam szétterült a fehér padlón. A rajtam illetlen pózban fekvő fiú még csak jelét sem mutatta annak, hogy fel szándékozik kelni a közeljövőben. Vicces volt nézni arcom színváltozatait, ahogy halvány rózsaszín arcszínem át vált pirosba, majd vörösbe.

A fiú meglepetésemre mocorogni kezdet. Balkezét mozdította meg először. Gyengéden végig húzta oldalamon, majd a vállammal egy vonalban támasztotta meg a padlón.

Nyelni nem mertem. Az érintésétől még a gondolatmeneteim is kihagytak. Amikor másik kezeivel is végigsimított halkan nyögtem. Meglátásaim szerint meg akarta állapítani, hogy min is fekszik. Csak arra nem gondolt, hogy én felnyögök vagy, hogy élőlény vagyok. Bevallom magam sem gondoltam volna, hogy ilyen érzékeny leszek egy fiú érintésétől.

A plafonon lévő tükörképben láttam, hogy a szemei idegesen felpattannak a nyögésem hallatán. Először nyakamat stírölte, gondolom nem azért mert szép. Láttam tekintette, hogy cikázik mellem, állam között. Nem mert mozdulni, ahogy én sem. Szinte láttam gondolatait.

Persze ez az állapot sem tartott sokáig. Váratlanul feltolta magát kezeivel és fölém hajolt. Ezzel eltakarta egyetlen barátomat a tükörképemet. Azonnal bepánikoltam. Persze ezzel nem voltam egyedül bajtársam is minden volt csak nyugodt nem.

Mivel deréktól lefele még mindig rajtam feküdt azért nem is volt meg lepő, hogy amikor feltolta magát testsúlyának nagy része az ágyékomra nehezedett.

Sem neki sem nekem nem volt a legkényelmesebb a dolog, így ő azt látta helyesnek, ha kicsit meg mozdul. Ami nem lett volna probléma, ha jobb lábba nem csúszik be a lábam közé és nyom meg érzékeny területen.

Életemben nem adtam ki olyan hangot, mint akkor. Bár halk volt, de ha valaki is hallotta volna annak a fantáziája nem áll meg a csók jelenetnél. A szőke fiatalember szintúgy nem átlagos hangnak észlelte, mert arca azonnal vörös lett, mint az enyém.

Próbált helyezkedni, de az én problémámon ez nem segítet, sőt rontott rajta. Összeszorítottam a szeme, szám és tűrtem az egyébként kellemes érzést.

Amikor már harmadszor mozdult meg kezdtem úgy érezni szánszándékkal csinálja azt, amit csinál. Ha én lettem volna a helyében simán leszálltam volna úgy, hogy a másik fél még csak meg sem érezte volna.

Lehunyt szemmel vártam, hogy végre túltegye magát a felismerésen, hogy „Igen ő most egy lányon fekszik”.

Combomnál furcsa dudort éreztem a másik fél testének kitüremkedését. Villámcsapásként ért a felismerés. Lassan kinyitottam a szemem. Egy barna szempárral nézetem farkas szemet. Arca, ami ezelőtt vörös volt most már visszanyerte eredeti színét. Komoly volt, de a szemében volt valami, ami arra utal ő most kellemesen érzi magát. Ami rólam nem volt elmondható.

Nyeltem egy nagyot, majd résnyire nyitottam szám és azon vettem levegőt. Légzésem felgyorsult ahogy bámultam rá.

Nézet rám még csak pislogni sem pislogott. Nem értettem, mire vár? Tapsra? Vagy, hogy lökjem el?

Nem bírtam tovább nézni szemeit, amik egyre jobban megbabonáztak, félre pillantottam az ajkaira. Nem kellett volna, belátom.

Megcsókolt. Szemeim elkerekedtek. Még soha életemben nem csókolóztam fogalmam sem volt arról mit tegyek. Meglepetésemre őt ez egyáltalán nem zavarta. Mozdított fején mire én résnyire nyitottam ajkaim nem kellett neki ennél több. Nyelvét gyengéden csúsztatta át a kicsiny résen. Lehunytam szemeim. Valami megmagyarázhatatlan okból leutánoztam tevékenységét. Csókváltás gyengéd volt és szórakoztató, legalább is számomra. Meg is feledkeztem arról hol is vagyok mit is csinálok. Csak át adtam magam az érzésnek.

Akkor tértem magamhoz, amikor megmozdult és ágyéka az enyémhez ért. Akaratlanul bele nyögtem a csókba, majd kinyitottam a szemem. Tenyeremet a mellkasára tettem és eltoltam magamtól. Amint éreztem, hogy teste is eltávolodott nem csak az ajkai rögtön kicsúsztam alóla.

Fél méterre tudtam távolodni, mert megragadta a karom. Ültünk egymással szemben. Nem néztem rá, csak a fehér padlót bámultam. Hosszú barna hajam az arcomba lógott. A szívem a torkomban dobogott. A gyomrom föl-le liftezet attól féltem kidobom a taccsot.

-          Egy rajongó vagy? – kérdezte komor hangon. Felnéztem rá. Tekintete jég hideg volt.

-          Nem vagyok ide valósi. Fogalmam sincs, hogy ki vagy. – feleltem dühösen, majd megráztam a fejem. – Csak fel akartalak ébreszteni erre te… - nyögtem remegő hangon, ahogy vissza gondoltam a jelenetre. – Ááá a fenébe is! – dühöngtem és ököllel a padlóra ütöttem. Felálltam és táskámhoz léptem. Felkaptam a kabátommal együtt, majd távoztam tetthelyről.