CNB 3.fejezet

Sang kezelhetetlen volt. 

Amikor bementünk és beletettük a kádba megbolondult. Még a gumikacsája Simon (Ejtsd: Szájmon) sem tudta lenyugtatni. Fröcskölt, kapálózott, ugatott.

Igazából viccesen néztünk ki MinHyukkel. Vizesebbek voltunk, mint a kádban álló kutya.

-          Sang figyelj. Anya szépen leöblít. Kérlek, ne fröcskölj. – mások előtt nem szoktam így beszélni Sang-hoz, de most véletlenül ki csúszott a számon. MinHyuk meglepetten nézet rám, de csak mosolygott nem szólalt meg. Egy kicsit pirultam, de a sok habtól nem hiszem, hogy látta.

A zuhanyrózsát végig vezettem jószágomon. Meglepetésemre tűrte. Tudta, hogy hamarosan vége a játéknak és mehet a kanapéra pihenni. Ketten kiemeltük a kádból és törölni kezdtük. Én töröltem a fejét. Kidugta orrát a törölköző alól és hozzá érintette az enyémhez. Felnevettem. – Ezt élvezed mi? Mocskos gazember. – szidtam kedvesen és felborzoltam a törölközővel a fején a szőrt.

Meg is feledkeztem MinHyuk-ről, de lehet csak azért, mert nagyon csendben elemzett engem. Nagyon szerettem Sangot és ezt gondolom észre is vette. Amikor felpillantottam tekintetünk találkozott.

-          Esélyem sincs vele szemben? – bökött fejével Sang-ra. Szívem nagyot dobbant, és ahogy szokott arcomba tódult a vér.

-          Addig nem tudhatod, amíg meg nem próbálod. – zavartan babrálni kezdtem a törölközőt.

-          Igazad van. – vidult fel.

A hajszárító fél óráig ment. Sang élvezte, ahogy a szájába fújtam a meleg levegőt. Mázli volt, hogy nem csak egy hajszárítóm van. Itt lettünk volna még egy darabig a fürdőben az biztos.

Amikor már megállapítottam, hogy kutyám száraz ki is engedtem a fürdőmből örömmel szorította Simont a fogai közé és ballagott ki az ajtón. Igen ő rendben volt, de mi úgy néztünk ki mind, akik már órák óta az esőn álltak.

-          Hozok száraz törölközőt és a ruhákat. – mondtam, amikor már kettesben voltunk.

Csak bólintott mosollyal az arcán.

Hiper gyorsan öltöztem át a szobában, és hamar visszatértem a fürdőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót és már épp nyújtottam volna át a ruhákat, amikor észrevettem, hogy MinHyuk felülről meztelen. Hátra hőköltem és megcsúsztam a vizes padlón. Megragadta a karom mielőtt elterültem volna a földön. Megához húzott szorosan. Lélegzetem elállt a hírtelen közelségtől. Lenézet rám aranyos incselkedő szemeivel. Észre se vettem, de pár lépést hátráltunk. Hátam a hideg csempéhez ért. Ajkai óvatosan megérintették az enyémet. Nem csókolt meg csak kicsi puszikat ejtett ajkaimra. Mintha a csók előjátéka lenne.

Magamhoz tértem, bánatomra. – Ezt nem kellene. – rebegtem rekedtes hangon. – Nem ismerlek.

Elvigyorodott. – Ezt egy rajongó mondja? Egyébként te kezdted a liftben. – lökte el magát a faltól. Nem volt csalódott, hogy megállítottam. Talán még örült is neki.

-          Az véletlen volt. – húztam össze magam.

-          Bocsánat nem akartalak zaklatni.

-          Hivatalos vagy.

-          Te meg lopod a szövegem. – nevetett.

-          Kimegyek, hogy nyugodtan öltözz. – mondtam.

-          Nem zavarsz. – rándította meg a vállát és elvette a ruhákat.

-          Oh azt hiszem rosszul fogalmaztam. – javítottam ki magam. – Ha tovább kell, maradnom menten elájulok. – böktem mellkasára. Zavarba jött a bókomtól és bele borzolt még mindig vizes hajába. Arca is kipirult. Én pedig stílusosan távoztam.

Sang nyugodtan heverészett a kanapén, mint akinek semmi problémája sincs a világon. Amikor beléptem fáradtan felemelte fejét.

Órára pillantottam fél hat volt. Jó elszaladt az idő! Lepődtem meg. Pont ebben a pillanatban idegen hang szólalt meg a nappaliban. Körbe néztem és kerestem, a hang forrását. Ismerős volt, de elsőre nem ismeretem fel, majd villámcsapásként ért a felismerés. JongHyun énekelte a „Thank you” című számot, csak kicsit tompított hanggal. Hamar rá jöttem, hogy honnan jön a hang.

-          Sang gyere ide! – szóltam a kutyának, mire ímmel-ámmal felült, de a kanapét nem hagyta el volna semmi pénzért. – Óh, te lusta dög. – szidtam le, de nem volt komoly a hangom. Oda léptem és megpillantottam az idegen telefont a kanapén. Sejtettem, hogy kié. Kezembe vettem. – JongHyun? – nyeltem egy nagyot. Egy gyors sprintet nyomtam le a fürdő ajtóig. Bekopogtam. – MinHyuk keresnek telefonon.

-          Vedd fel! – szólt ki.

-          Tessék?

-          Vedd fel nyugodtan. Vizes a kezem. – mondta és kinyitotta az ajtót. A bátyám ruhája tökéletesen passzolt rá. Fején egy törölköző díszelgett épp a haját törölte.

Néztem közben megnyomtam a gombot a telefonon és a fülemhez emeltem. Ő nyugodt tekintettel nézet rám. Én pedig zavartan két kézzel fogtam a telefont.

-          Végre felvetted! YongHwa vagyok… – azonnal felismertem YongHwa hangját. – JongHyun azt mondta érdeklődjek… Mikor várhatunk haza? Na, jó valójában azért hívunk, mert kíváncsiak vagyunk. – kiérződött a hangján, hogy vigyorog. – Hogy áll a randi?

Szemeim kétszeresükre tágultak. – Szia! Sa-sajnálom, MinHyuk Oppa nem tud most beszélni. – feleltem remegő hangon. Ahogy kiejtettem az „oppa” szót Hiperaktív Uraság zavartan piszkálni kezdte tarkóját és elvörösödött.

Néma csend, majd valami sutyorgás a háttérben és végül újra YongHwa hangja. – ChanMin?

-          Ühm… - hümmögtem, jó gyerek módjára.

-          Hol vagytok? Szakad az eső. – jelentette ki azt, amit mi is nagyon jól tudtunk.

-          Nálam. – feleltem automatikusan.

Megint susmus a hátérben. MinHyuk kérdően bámult rám. Én vállat vontam, és mivel YongHwa el volt foglalva, így megszólaltam. – YongHwa kérdezi, hogy mikorra várhatnak haza.

Kinézet az ablakon az eső még mindig szakadt. – Amint elállt az eső megyek. – felelte.

-          Öhm… YongHwa… hallasz. –kérdeztem úgy mintha most beszélnék először telefonon.

-          Igen, igen itt vagyok. – felelte azonnal.

-          MinHyuk üzeni, hogy amint eláll az eső indul. – mondtam, gyorsan.

-          Rendben… ChanMin?

-          Igen?

-          Ugye védekeztek? – éreztem, hogy vigyorog. Arcom rák vörös lett. YongHwa utállak! Dühöngtem magamban.

Hírtelen átnyújtottam a telefont MinHyuk-nak. Kellemetlenül éreztem magam nem is akármennyire és ezt MinHyuk is leolvasta az arcomról. – Erre jobb, ha te válaszolsz. – mondtam úgy, hogy a telefonba is halják.

Átvette. – Haló? – szólt bele és elfordult, de fél szemmel engem nézet. – Mit mondtál? – kérdezte. – Ez most mire volt jó te idióta? – dühödött fel. – Nem vagytok normálisak? – fogta a fejét szenvedve. – Elég nem, nem érdekel! – rivallt rájuk és lecsapta a telefont.

Bementem a nappaliba és leheveredtem Sang mellé, aki fejét az ölembe hajtotta. Min csak állt nem tudta mit is mondjon bajtársai védelmére. – Helyettük is bocsánatot kérek. Tudod, ha megismered őket, akkor rá jössz mekkora idióták persze velem együtt. – magyarázkodott.

-          Úgy érzem jobb, ha olyanok maradnak, mint a képzeletemben. – feleltem. – De tudom jól, hogy mind a négyen ugyan olyan emberek vagytok, mind én szóval, most az egyszer elnézem nekik. – mosolyogtam.

-          Hova jártál suliba? – kérdezte hirtelen. Meg is lepett vele. Mondhatom gyors témaváltás.

-          A Művészeti Egyetemre. Modern táncot tanultam. –feleltem.

-          Akkor, hogy-hogy nem ezzel foglalkozol?

-          Hosszú, majd visszatérünk rá egy másik alakalommal. – javasoltam.

-          Azt hittem nem akarsz velem többet találkozni ezek után. – emelte fel a telefonját.

-          Nem te vagy a hibás. –vontam vállat. – Egyébként sem befolyásol ilyesmi.

Sang nagyot ásított, így teljesen magára vonta a figyelmem. Ahogy babráltam a szőrét és nézegettem szép szemét éreztem, hogy Min le se veszi a szemét rólam. Felnéztem rá. Barna csillogó szemei, be kell, hogy valljam szebbek voltak Sangénál, pedig imádtam vérebem szemeit.