Ikuta Toma I.

 (Hoztam egy japán sztori szösszenetemnek az első részét, ami remélem tetszeni fog mindenkinek. Ikuta Toma volt az akit, ha nem találok meg a neten, most nem rajonganák Ázsiáért. Köszi Toma!)

Két éve élek itt Japánban. Soha nem panaszkodtam. Mindig arra gondoltam, hogy maga a kultúra bele ivódott a bőrömbe és az életemben, néha háttérbe szorítva régi megszokott szokásaimat és viselkedésemet az emberekkel szemben.

Amióta ismerem mindig is rideg volt. Mindig bosszantotta, ha a közelében voltam. Pedig ez volt a feladatom. Máig nem tudom felfogni, hogy mi, hogy lehetünk egy pár.

Az öccsével jártam egy suliba cserediákként, így ismeretem meg őt is. Egy házi buli alkalmával már vitába is keveredtünk. Ki nem állta más országok kultúráját. Így első látásra ellenszenves volt velem. Legalább is én ezt láttam.

Most is sokszor összeveszünk apróságokon. Pedig én soha nem erőltettem rá szokásaimat. Mégis sokszor kapta magát azon, hogy hasonlóan reagál dolgokra, mint én. Nem tudta feldolgozni így általában nekem eset. Nem mentem bele a vitajátékaiban, de ha éppen rossz kedvemben talált, akkor általában ő járt porul a végén.

Egy kiakadásának következménye, hogy összejöttünk, pontosabban az utána történt eseményeké.

Nagyon belemerült a külföldiek elemzésében, és nem jó értelemben. Hogy észhez térítsem, határozottan és erőteljesen felpofoztam.

Kisebb sokkal állt előttem.

Néhány lényeges oka, amiért nem kellett volna ehhez a módszerhez ragaszkodnom az-az, hogy az állásomat tettem kockára.

A Jonny’s Entertaimon-nél stylist gyakornokként kezdtem pályafutásom, majd főállásban is alkalmaztak.

A helyzetemen annyi javított, hogy már munka után tettem ezt a gyalázatos dolgot az arcával és nem fotózás közben, bár ha jobban bele gondolok, akkor ott is megérdemelte volna.

Az öccse lakásán aláztam meg ezzel a kis malőrrel. Az életem végéig emlékezni fogok arra az arcra. Talán akkor tudatosult benne, hogy miket is hord össze vissza és, hogy azt nem előttem kellene.

Az arca nem a kezem nyomától volt vörös vagy legalább is az egész nem. Szemei elkerekedtek.

Bevallom abban reménykedtem elsírja magát. 

Ryuusei az öccse közénk állt. Talán félt, hogy visszakapom az ütést csak a kétszeres erőségben, vagy attól tartott újra megütöm szeretett bátyát. Ami bevallom megfordult a fejemben.

-          Toma. – szólította meg bátyát. – Azt hiszem, haza kellene menned! – mondta csendesen.

Toma pármásodpercig bámult még, majd felkapta a kabátját és nagy ajtócsapás közepette távozott.

-          Mi a fenét képzel magáról. – háborodtam fel remegő hangon és lehuppantam a kanapéra. Ryuusei helyett foglalt mellettem és mosolyogva nézte arcomat.

-          Kérlek… - kezdet volna bele, de a szavába vágtam.

-          Nem Ryuusei! Nem tudom megérteni a viselkedését. – mondtam dühösen. Általában Ryu-nak szoktam hívni, de ha mérges voltam mindig a teljes nevén hívtam. – Ennyire nem lehet külföldi ellenes. Vagy csak engem utál?

-          Meg fog szokni ne aggódj, csak kicsit… - itt felemelte kezét és ujjaival is mutatta a „kicsi” jelzőt. - … hanyagold a magyar szokásaidat.

-          Nem fogok egy férfi miatt változtatni semmimen sem. – rivalltam rá. – Ne húz fel légy szíves! Változzon meg ő! Ha nem, akkor legközelebb meg is rugdosom. – mondtam, majd felálltam és pát intettem.

Ryuusei és Toma ahhoz képest, hogy édestestvérek voltak és nagyon hasonlítottak egymásra még a két év korkülönbség ellenére is teljesen más személyiségek voltak.

Ryuusei-t nagyon kedveltem nyitott volt és közvetlen velem szemben. Érdekelte a kultúrám és érdekesnek tartotta a bonyolult nyelvemet. Én is bonyolultnak tartottam az övét, de ezen csak nevetett.

Toma ennek az ellentéte volt zárkózott és teljesen passzív, amikor beszélgetésbe keveredtünk. Kedvelte az új dolgokat, de ellenszenve inkább a más kultúrára asszociáltak. Arról ne is beszéljünk, hogy amikor meg hallott magyarul beszélni. Azt az arcot nem akarom még egyszer látni.

Az erőteljes véleménynyilvánításom után egy hétig került és rám sem nézett vagy inkább helyesebb, ha azt mondom próbálkozott elkerülni. Sajnos ez nem mindig sikerült neki, hisz én voltam mellé kihelyezve, így sokszor kellett ruhái ügyében döntenem, ami persze abból is állt, hogy konzultálok vele. A válasza egy tömör „Ühm” volt általában.

A balhénk után nem csak ő viselkedett így, hanem én is. Teljesen rideg voltam, mondjuk alapból nem voltunk puszipajtások. Elegem volt abból, hogy folyton csak én legyek kedves vele. Stílusom is kegyetlen volt.

-          Rendben! Fotózás után maradj itt és nézd meg azokat a ruhákat. – mutattam mereven egy ruha kupacra. - A holnapi TV-műsorhoz válogattam ki. – mondtam unottan. – És kérlek, lila inget ne ismétlem NE vedd fel a piros nadrághoz. – mondtam és ott hagytam.

Éreztem szúró tekintetét a hátamban. Mindig így reagált, amikor hozzá szóltam és utasítottam valamire.

Nem messze laktam Ryuusei-től, két háztömbnyire. Mindig mikor haza mentem beugrottam hozzá. Pont útba eset. Szinte már megszokássá vált, hogy hozzá megyek először és nem haza. Volt rá példa, hogy mikor nem mentem be, rá félórára hívott, hogy hol vagyok?

Nála töltött idő mindig kellemes volt. Kivéve, amikor Toma megjelent. És mostanában nagyon sokszor csinálta ezt. Sőt volt, hogy az én bosszantásomra, ott is aludt Ryuusei-nél, holott én akartam vele épp filmes estét tartani.

Mielőtt félreérthető lenne a dolog. Ryuusei olyan volt nekem, mint egy nagyon jó barát csak fiúba. Japánban nem volt senkim csak ő, rá mindig számíthattam. Abban reménykedtem, hogy nem lesz neki barátnője, mert akkor engem biztosan elhanyagolna. Egyszer felhoztam neki a témát és ezt válaszolta:

-          Amíg nem adlak férjhez addig nem lesz barátnőm. – nagyon jól eset a válasza. Pedig hány lány sóvárgott utána a gyakornokok közül.

Hát hasznomra nem vált Ryuusei-jel való találkozás. El volt havazva munkával és sok sok unszolás után rá vett, hogy segítsek neki.

Otthon édes otthon. Kicsi lakásom van. Egy konyha, nappali, háló, fürdőszoba.

Egész éjjel elmaradt a pihenés. Az ARASHI banda fellépő ruháinak terveit kellett leadni holnap Ryu-nak és a fél kollekciót átvállaltam. Mindig az utolsó pillanatra hagyta a fontos dolgokat.

Más nap hulla voltam és iszonyatosan ingerlékeny. Mindig ilyen vagyok, ha nem tudom magam kipihenni rendesen. Hajnali kettőkor fejeztem be a jegyzeteket, vázlatokat.

A stúdiónk nagy volt, mindenkinek saját irodája. Reggeli utam Ryuu-hoz vezetett.

-          Ryu itt vannak a vázlatok. – dugtam be köszönés nélkül a fejem a nyitott ajtón.

-          Szia! Agunesu. – máig furcsán ejti a nevem, de már hozzá szoktam a két év alatt. – Uh életet mentettél! – pattant fel a székéből és beljebb invitál. – Gyere!

-          Nem, nem mennem kell Ikuta-nak hamarosan TV-műsora lesz. – sóhajtottam. – Meg kell néznem mit vett fel.

-          Oké pápá. – mondta vidáman.

-          Komolyan, hogy van benned ennyi életerő? – nyögtem halkan, de csak a motyogásomat hallotta.

-          Tessék?

-          Semmi, semmi mentem. – intettem.

-          Agi! – szólt utánam. Amikor így hívott mindig kirázott a hideg, mert az otthonom jutott eszemben. – Ma átugrom hozzád! Viszek valami kaját! Hála a segítségért.

-          Oké várlak. – mosolyogtam rá.

A saját műhelyem felé vettem az irányt. Ryu irodája maga volt a megtestesült tisztaság. Az enyém meg az ellentettje. Ha valaki keres ebben a kupiban valamit, azt biztos nem találja meg. Én viszont azonnal. Ha valaki rendet tett volna ebben a háborúsövezetben biztos, hogy kirobbantottam volna a III. Világháborút. Mert nem találnák meg semmit. Én azt szeretem, ha minden úgy van, ahogy hagytam akkor biztos meg lesz.

Ez a rendetlenség nem volt jellemző lakásomra ott mindig rend van. Pont a váratlan vendégek miatt.

Épp a feljegyzéseimet olvastam, amikor valaki kopogtatott a nyitott ajtómon.

-          Igen? – fordultam meg a gurulós székemmel. Egy gyakornok bámult rám nagy szemekkel.

-          Agunesu? – kérdezte.

-          A táblára az van írva? – kérdeztem az ajtóra bökve fejemmel. Megszeppent. Fáradt voltam, hozzá. – Igen az vagyok. Mit parancsolsz? – váltottam hangnemet.

-          Egy levelet hoztam a központtól. Áthelyezés. – felelte félszegen.

-          Áthelyezés? – kérdeztem vissza. Csak bólintott. Oda gurultam mellé. – Bővebben?

-          Ikuta Toma-san kérte, hogy helyezzenek át. – felelte és nyújtotta a borítékot. – Egy gyakornokot akar maga mellé.

-          Értem. – türelmet erőltettem arcomra és elvettem a levelet. – Köszi. Elmehetsz!

Elment. Bele olvastam a levélbe. A KAT-TUN bandához tettek át. Ismertem őket személyesen és nem volt személy szerint egyikőjükkel sem bajom. Még gyakornok koromban kezdtem náluk. De ez a váratlan, dolog felháborított. Én tényleg nyugodt ember vagyok. Most viszont elöntött a méreg. Mi a fenét, képzel magáról! A hátam mögött dob ki!

Az asztalra csaptam és felpattantam. – Elegem van belőle!

Otthagytam mindent és elindultam Ő Urasága öltözője felé.

Kopogás nélkül rontottam be. Kivágtam az ajtót, majd egy határozott mozdulattal be is csaptam.

Meglepetten bámult rám.

-          Áthelyezés? – fakadtam ki. – A megkérdezésem nélkül áthelyeztetsz! – dühöngtem, ahogy közeledtem hozzá ő úgy hátrált. – Tudod mennyit güriztem miattad?!! – ordítottam rá. Háta neki ütközött a falnak. Én pedig teljesen kikeltem magamból. Megragadtam az ingjét. – Mindent tudok rólad!!! – böktem meg a mellkasát. - A méreteidet ától-cetig!! Milyen anyagot nem bír a bőröd!! És leváltasz egy gyakornokra!!! – állítom teljesen bekattantam. – Rendben! – bólintottam és elengedtem. – Cserélj le!!! De ha csak azért csinálod, mert nem bírod a képem akkor nyugodtan megmondhattad volna a szememben is! Távoztam volna levél nélkül is!! Egyébként, ha már itt tartunk, ki nem állhatlak! – mondtam és elfordultam. Úgy fújtattam, mint egy felbőszült bika.

Megfogta a karom és visszafordított. Néztem rá dühödtől fátyolos szemmel. Aztán ahogy kezdett tisztulni a fejem láttam rajta, hogy teljesen zavarban van. Gondolom soha senki nem ordibált vele így és ilyen udvariatlan hangnemben. Sajnálatosan nem vagyok japán így a kirohanásom származásomnak köszönhetem.

Tovább néztem és végre felfedeztem a részleteket, amiket eddig a dühöm eltakart. Sötétbarna haja vizes volt akár csak arca. Fehér inget viselt, de teljesen nyitott volt. Így szabad volt látnom egész felső testét. Nem volt izomkolosszus, de volt egy két kedves kocka a hasán. Nyakában egy kulcsos nyaklánc díszelgett.

Nadrágja épp, hogy csak rajta volt ki volt gombolva, öve szintén tárva nyitva. Fekete bokszer gatyája virított. Kezében egy narancssárga nyakkendőt tartott. 

Zavarba jöttem a frissen kapott vonzó információtól. Nyeltem egy nagyot. Egy pillanatig elfelejtettem mért is jöttem. Csak egy nagyon vonzó fiút láttam magam előtt. Légzésem felgyorsult. Még nem láttam őt így azelőtt.

-          Sajnálom! – súgta mintha többen is lennénk a szobában és nem akarná, hogy bárki meg haja. Csak ketten voltunk. Szavaira észhez tértem.

-          Sajnálhatod is! – leráztam magamról a kezét. – Viszlát Ikuta Toma! – mondtam és ott hagytam. Az ajtóban még visszafordultam hozzá. – Fel ne próbáld venni azt a nyakkendőt!!! Nem illik a farmerodhoz!

Nagy ajtócsapással távoztam.

Általában megszoktam nézni a műsorokat amiben szerepel, hogy a ruha választásom tényleg jó volt-e, de most nem érdekelt semmi. Hamar ott hagytam a munkát és haza mentem.

Mivel tudtam, hogy Ryu átjön így nem tértem be hozzá. És egyébként sem végzet.

Amikor kopogtattak az ajtómon és megláttam, komor arcát tudtam, hogy tud már mindent. Talán azt is, hogy ordibáltam Tomával.

-          Ugye most már nem véded? – kérdeztem, miután elrészleteztem a reggel történteket neki.

-          Mihez kezdesz? – kortyolt bele teájába, amit akkor kapott, amikor megérkezet.

-          Még is mihez? Átmegyek a KAT-TUN-höz a fiúkkal úgy is régen találkoztam már. – panaszkodtam. – És jobban örülnek, majd nekem, mint Toma. Persze a szabadságom után gondoltam.

-          Még is csak elmész szabira? – lepődött meg. – Azt mondtad, kell a pénz, hogy haza mehess Magyarországra pár hónapra.

-          Csúsztatom. – válaszoltam grimaszolva. – Kell a pihenés. Legalább újult erővel kezdhetem Uedát leszoktatni a rózsaszínről.

-          Te tudod. – mondta.

Sokáig nálam volt. Már úgy volt, hogy ott alszik és tőlem megy dolgozni más nap, de egy telefont kapott, és el kellett mennie.

Nem lettem volna zavarba, ha itt alszik nem egyszer történt már meg. Persze mindig megkérdezte, hogy nem gond vagy ilyesmi. Én bíztam benne. És tudtam, hogy semmi olyat nem tenne velem, ami zavarna, vagy ellenemre lenne.

***

Két hetes szabadságot vettem ki. Csak punnyadtam otthon, de nagyon jó volt. Ryu sokszor hívott szabad idejében, de ő szabadságát egy kicsit csúsztatta, így nem tudtunk együtt lógni.

-          Akkor holnap átviszem a vázlatokat. – mondta a telefonba csendesen. Furcsa volt a hangja. Nem a megszokott vidám. Én már 3 napja otthon voltam és csak vásárolni jártam el ő pedig holnaptól volt szabadságon.

-          Ryu? Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

-          Igen. – láttam a magam előtt, hogy bólint, de hangja nem volt biztató. – Viszlát, holnap!

-          Szia! – mondtam és leraktam a telefont.

Másnap izgatottan vártam Ryu-t. Azt akartam, hogy éjszakára maradjon és kajáljunk egy nagyot, és ha beszélgetés mellett belefér, akkor filmezünk.

Amikor kopogtattak az ajtón. Örömmel rohantam és tártam ki.

Meglepetésemre nem Ryuusei állt velem szemben, hanem Toma.

-          Ryuusei megbetegedett. – felelte. – Azt mondta hozzam el a vázlatokat, és várjam meg, míg át nézed. – mondta morcosan. Nem nézet a szemembe.

-          Gyere be. – vettem el a papírokat és beinvitáltam a lakásomba. Most volt itt először. Leültettem a kanapéra. Már nem volt rá mérges, annyira. A pihenés megtette a hatást.

-          Meddig tart? – kérdezte fejével a papírokra bökve. Olyan húsz lapnak saccoltam.

-          Egy óra vagy kettő. Ryu nélkül nem könnyű elemeznem. – feleltem mindentudóan. – Kérsz valamit inni.

-          Nem kösz. – felelte feszengve.

Sóhajtottam. – Nem kell munka hangulatot teremtened. Lehetsz kedvesebb is. – mondtam a konyhából, majd felkaptam egy üveg fehér bort és két poharat, majd visszatértem a nappaliba.

-          Iszol? – lepődött meg.

-          Jobban forog az agyam. És ellazulok tőle. – feleltem majd lehuppantam mellé.

Töltöttem magamnak egy pohárral és le is húztam. – Ha még is megkívánnád, szolgáld ki magad. – mondtam és bele temetkeztem a papírokba.

10 perc néma csendben telt el. Amikor töltöttem magamnak megszólalt. – Ryuusei-el jártok. – kérdezte váratlanul.

Szemem elkerekedet. Láttam, hogy ő is ivott egy két kortyot, amíg csak a papírokra figyeltem. Ránéztem a lapokra és úgy beszéltem hozzá. Kicsit már szédültem.

-          Semmi ilyen nincs köztünk. – mondtam komolyan, de nem néztem rá csak a papírokat böngésztem. – Olyan mintha a bátyám lenne. Mindent elmondhatok neki, ami bánt. És amiben tud segít nekem. – feleltem. – Imádom, de nem táplálok iránta más érzelmet, mint a barátság. – feleltem komolyan és belenéztem a szemébe.

Nem tudtam eldönteni mire gondol. A szemkontaktust az ég dörgése zavarta meg.

-          Jobb lesz, ha sietek, mert a végén haza fele elázol. – megeresztettem egy kedves mosolyt és folytattam munkámat.

Egy órát ültem a papírok felett és némelyikre jegyzeteltem is. Nagyot nyújtózkodtam. Három üveg bor fogyott el és sejtéseim szerint nem csak én ittam belőle. Kicsit bágyadt voltam. Leraktam a papírokat az asztalra.

Oldalra pillantottam. Toma nem volt ott. Körbe pislogtam a nappalit. Az utcára néző ablaknál fedeztem fel. Kibámult rajta.

Felálltam és kicsit szédelegve mellé léptem. Amikor komolyan rám nézet, akaratlanul elmosolyodtam. – Kicsit becsiccsentettem. – mondtam komolyan. Most először őszintén elmosolyodott. – Mit nézel? – mutattam az ablakra.

-          Kisebb özönvíz van oda lent. – mondta csendesen. kinéztem az ablakon. Igaza volt. Úgy szakadt az eső mintha dézsából öntenék.

Vállára tettem a kezem meglepetten rám nézet. – Aludj itt! A kanapé üres átlagba csak Ryu szokta lefoglalni, ha itt alszik. – mondtam vigyorogva.

Vissza akartam sétálni a kanapéhoz, de koordinációs kepeségeim felmondták a szolgálatot.

Toma pont időben ragadta meg a karom és szorított magához. Össze akartam csuklani. Könnyedén tartott. És leültetett a kanapéra. – Jól vagy?

-          Ühm. – hümmögtem. Ránéztem. Alakja vibrált előttem. – Csak ne mozogj, annyit kérlek. – súgtam csendesen és megragadtam az ingjét, hogy tényleg ne mozogjon.

-          Jobb lesz, ha lefekszel aludni. – mondta és egy laza mozdulattal felállított. – Hol a hálószobád? – kérdezte.

Váratlanul korom sötét lett a szobába és egy hatalmas dörgés hallatszót oda kint. – Elment az áram. - osztotta meg velem a tényt.

Csak a sziluettjét láttam. – A mosdóval szemben van a szobám. – feleltem kis hatásszünettel.

-          Rendben. – mondta zavartan és kézen fogva haladtunk a sötét szobában.

Amikor megérkeztünk kitapogatta az ágyat és leültetett. – Akkor én a nappaliban leszek. – felelte.

Megfogtam a karját, hogy még ne mennyen. Nem tudom mi volt velem, de lehúztam magam mellé.

A kinti lámpafény bevilágított az ablakon így láttam csillogó szemeit és baba arcát.

Ajkaim gyengéden az övére tapadtak. Hátradőltem és őt is húztam magammal. Mellkasa gyengéden csapódott az enyémnek.

Számomra kedvező jelenet pármásodpercig tartott. A fiatalúr visszautasított és láttam barna szemeiben és arcán, hogy értetlenség csücsül.

Lebiggyesztettem ajkaim. És durcásan néztem rá. Ez még jobban meglepte. Komolyan azt az arcot látni kellett volna.

 Elnevettem magam zavartan. Tekintete égette az arcom.

-          Agi? – kirázott a hideg a becézéstől. Soha nem hívott így. Még a keresztnevem is ritkán használta.

-          Bocsi. – mondtam és elfordítottam a fejem és az ablakot bámultam. – Csak sokat ittam. – arcom éget. - Öhm, menny aludni!

-          Utálom, amikor megmondod, mit csináljak! – felelte határozottan.

Visszafordultam. Elöntött a pulykaméreg. – Az a dolgom, hogy megmondjam, mit csinálj!

-          Nem ez nem tartozik a munkaköri leírásodhoz. – felelte közönyösen. Soha nem láttam ilyennek, mindig csak grimaszolt és nem beszélt vissza csak magában fortyogott, ha felhúztam az agyát. Vajon ő mennyi bort ivott?

Még mindig felettem volt. Kezeivel kitámasztotta magát, mint aki fekvőtámaszra készül. Egyik lábával az ágyon térdelt.

-          Jobb is, hogy már nem dolgozom alattad! Így akár felpofozhatlak nap, mint nap, ha meg jelensz Ryu- házában! – össze visszabeszéltem igazából, ami a számon épp ki akart jönni. Részegség már csak ilyen. – Akármennyire is jól nézel ki, nem-NEM kedvelek!!!

Elvigyorodott. Ez a vigyor soha nem látott volt. Mintha egy tejesen más Toma támaszkodna felettem. – Miből gondolod, hogy nem dolgozol alattam? – kérdezte csendesen, és vigyora átváltott mosolyba.

-          Hát nem is tudom…A… - belém fojtotta a szót. Megcsókolt. Arcomba szökött minden vér. A gyomrom a torkomba ugrott. Ez teljesen más volt, mint amit én követtem el vele szemben.

Leereszkedett és könyöke a fejem mellett támaszkodott meg. Képtelen voltam tisztán gondolkozni. Teste rám nehezedett. Az a lába, amelyikkel nem támaszkodott, most becsúszott lábam közé.

Felnyögtem. Ő pedig elmosolyodott és tovább játszott ajkaimmal.

Pár perc után kezdtem egy kicsit észhez térni főleg, hogy ajkai áttértek a nyakam kényeztetésére. Eszembe jutott mit mondott. – „Miből gondolod, hogy nem dolgozol alattam?” – szemeim felpattantak. - … „dolgozol alattam”… - A felismerés villámként csapot le tudatomra.

Úgy löktem el mint, ha valami fertőzést hordozna magában.

-          Nem, nem, és NEM. – mondtam az arcába nyomatékosan.

Felnevetett és mellém dőlt a plafont kezdte el bámulni.

-          Egyáltalán nem vagy vicces. – fakadtam ki és bámultam rá a félhomályban. – Te mennyit ittál, hogy ilyen bátor vagy? – érdeklődtem. Ha józan lettem volna már felpofoztam volna, de úgy rendesen.

-          Pedig vicces, ahogy tudatosult benned, mit is mondtam. – mosolygott rám azzal a hihetetlen mosollyal.

-          Jobb, ha mész aludni. – mondtam sértődötten. – A kanapé szeretettel vár! Reggel úgy is korán mész. TV – műsorod lesz.

-          Kívülről tudod a beosztásom?

-          Egy évet güriztem melletted. Előre tudtam minden programodat. – mondtam unottan. – De már nem kell ezzel foglalkoznom.

-          Lemondták a fellépést tegnap. Szóval parancsoló kisasszony! Nem kell korán ágyba mennem. – mondta szórakozottan. – Térjünk vissza rád. –vigyorogva oldalra fordult. Szerintem ez az ember nem Toma.

-          Jó. Térjünk vissza rám! – néztem rá komolyan. – Hagy békén!!

-          Idegesítő vagy! – felelte mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.

-          Sajnálom! Ilyen a természetem!

-          Személyeskedsz és bele ütöd mindbe az orrod. Véletlenül sem viselkedsz japánként.

-          Toma! Életem! Nem vagyok JAPÁN! – fakadtam ki és felültem dühösen. - Már megint itt tartunk. – sóhajtottam. – Azt hittem nem kell átmennem KAT-TUN-höz, de még is csak jobbnak látom a dolgot. – ránéztem. – A kanapé vár! –mutattam az ajtóra.

Mivel nem mozdult felállítottam és kitessékeltem a szobából.

-          De… várj már… - kilöktem az ajtón.

-          Szia! Jó éjszakát Ikuta Toma. – mondtam és becsuktam az ajtót.

Párat koppintott az ajtón. – Agi! Kérlek… - kirázott a hideg.

Kinyitottam az ajtót és kidugtam a fejem. – Mi van? – néztem rá a sötét folyosón. Az áram még mindig nem jött vissza. A szemem már elégé hozzá szokott a fényviszonyokhoz.

-          Beszélgessünk. – kért kedvesen. Ő biztos, hogy nem Toma!

-          Nem! – néztem rá. Há azt hitte meg tud hatni egy ilyen hanggal. – Ha vissza akarsz csábítani magad mellé, akkor sajnálom nem fog menni!

-          Nem akarom, hogy a styles-tom legyél. – felelte egyszerűen, de őszinte hangon.

-          TESSÉK??!!! – felháborodtam. – Van pofád ezt mondani azok után, hogy okok nélkül eldobtál!! – kiabáltam rá, be akartam vágni az ajtót, de oda tette a lábát. – A helyedben már bocsánatért esedeznék!!!!

-          Félre értesz. – zavart lett a hangja. – Engedj be….

-          Félre értelek!?? Oh tényleg???!!! Szerintem tökéletesen értelek. – vágtam a szavába.

-          Csak miattad tettem!

-          Miattam? Én nagyon jól éreztem magam, még ha bunkóztál is mindig!!

-          Engedj be!

-          Nem-nem engedlek be!!

-          Kérlek!

-          Nem!

-          Csak pár szóra, had magyarázzam meg! – gyengéden meg nyomta az ajtót, de én erősen tartottam.

-          Az istenit menny aludni engem meg hagy békén!

-          Rendben! – mondta már ő is idegesen. Kihúzta a lábát és kilincsre tette a kezét. Ő maga csukta be az ajtót. Ahogy becsukódott az ajtó egy koppanás hallatszott olyan fejmagasságba az ajtón. Sejtéseim szerint oda ütötte a fejét. – Ági… - kezdte halkan. - … amióta Ryuusei bemutatott tetszel nekem. Nem akartam tudatában lenni a dolognak, így direkt piszkáltalak. Bosszantott, hogy az öcsémmel olyan önfeledt vagy engem meg csak munkának tekintesz.

-          Ryu…

-          Ne vágj a szavamba. – mondta ingerülten. Kicsit megijedtem. - Soha nem néztél rám más képen csak egy bábú, amit fel kell öltöztetni. Utáltam ezt az egészet. Ryuusei áradozott rólad, hogy milyen jó fej vagy és kedves, de én soha nem láttalak ilyennek amíg együtt dolgoztunk. –szünetet tartott. – Az igaz, hogy nem kedvelem a más kultúrákat, de téged igen, de nem tudom milyen vagy munkán kívül. Ezért is akartam az áthelyezésedet. Azt akarom, hogy ne munkaként tekints rám. – megint csak szünetet tartott, feszülten figyeltem minden szavára. A szívem úgy kalapált, hogy csodálnám, ha nem hallaná az ajtótól. – Amikor ma kinyitottad az ajtót és láttam a mosolyodat, ahogy Ryuusei-t vártad… Tudtam, hogy jó ötlet volt az áthelyeztetésed. Ma már teljesen máshogy viselkedtél velem…

-          A pia miatt… - próbálkoztam.

-          Csend, ha mondom! – felelte a szavamba vágva ismét, de kedvesebben, mint az előbb. – Azt szeretném, ha úgy viselkednél velem, mint ma este…

Kinyitottam az ajtót. És szembe találtam magam a kétségbeeset tekintetével. – Minden nap csókoljalak meg? – érdeklődtem csendesen. – Mert azt hiszem az nem fog menni. Az istenit Toma részeg vagyok és te is! Hagyjuk a témát holnapra! - bár ezek után már úgy sem tudok aludni.

-          Holnap nem lettem volna képes elmondani. – felelte. – Csak azt akarom legyél közvetlenebb velem szemben. Amilyen ma is voltál.

-          Remélem tisztában vagy vele, hogy te rontottad el az elején? – kérdeztem. – Ne várd tőlem, hogy rögtön meg változom.

-          Tudom… - bólintott.

Kínos csend telepedet közénk, amit én törtem meg a lepcses szám miatt. Tényleg ne igyon az ember alkoholt. – Mért nem mondtad, hamarabb, hogy kedvelsz? Akkor én is máshogy álltam volna hozzád.

-          Basszus éppen vallottam és meg kell mondanom, hogy mért? – nézet rám felháborodva.

-          Te hoztad fel a témát. – oh istenem mért engeded, hogy ennyit beszéljek. – Akkor hát mért is kedvelsz? Hadd haljam. – támaszkodtam meg vállammal az ajtóban.

-          Mentem aludni. – felelte és ott hagyott gondolataimmal együtt.

-          Na, azt már nem, ha már beszélgetünk, akkor beszélgessünk! – mentem utána.

-          Már nem érdekel. – felelte hátra se nézve.

-          Oh, engem nagyon is érdekel. – feleltem és felgyorsítottam.  Ő ugyan így tett. Azzal a különbséggel, hogy nem ismerete a lakásom minden zugát. És a sötét is rá tett egy lapáttal.

-          Agi! Menny aludni! – szólt rám. Meglepetésemre megtorpant és szembe fordult velem. Mivel erre nem voltam felkészülve ezért tiszta erővel beleütköztem. Elvesztette egyensúlyát és ráeset a kanapéra. Én hasonló módon jártam, csak rá estem.

-          Au… - hallatszott alattam. Hát igen megfejeltem.

-          Bocsi… - mondtam aggódva.

-          Asszem vérzik az orrom. – felelte.

-          Ne már… - nyöszörögtem.

-          Nem asszem…hanem biztos, hogy vérzik. – felelte orrhangon, mert befogta a fájó testrészét.

-          Van egy zseblámpa a konyhában. – mondtam és már indultam volna, de rám szólt.

-          Meg ne mozdulj!!!

-          Mért? Mindjárt hozom csak…

-          NE mozdulj! – mondta nyomatékosan, légzése nagyon szapora volt.

-          Mi a baj? – nem válaszolt. – Toma!! – szóltam rá.

-          Rajt térdelsz a… - nem mondta ki, hogy min, de hamar tudatosult bennem. Elröhögtem magam. – Marha vicces. – háborodott fel rajtam.

Óvatosan lecsúsztam róla. – Na, éreztél valamit? – érdeklődtem szórakozottan a feje mellett. Rám nézet, orrát még mindig fogta.

-          Örömöt. – vigyorodott el. Arcomba szökött a vér bár ezt nem láthatta a sötét miatt.

-          Megyek a zseblámpáért. – hebegtem neki.

-          Nem kell... – ragadta meg a karom és felült a kanapén. Maga mellé rántott. - … csak vicceltem.

Közel hajolt hozzám így láttam, hogy tényleg csak füllentett.

Megfogta a kezemet és a mellkasára helyezte. Éreztem, ahogy vadul ver a szíve mint, ha futott volna. Az enyémnek is hasonló ütem zavarai voltak. – Rendben… Most tisztázok mindent. – sóhajtott. – Nagyon-nagyon tetszett. És iszonyatosan kedvelek. Már hónapok óta arra várok, hogy akár csak kicsit is, de hozzád érhesselek. Azért járok folyton Ryu-hoz, hogy lássam milyen vagy valójában, munkán kívül. A múltkori pofonod térített észhez. Akkor jöttem rá, hogy végre cselekednem kell, hogy Ryu-on kívül én is létezem.

-          Mint mondtam Ryu olyan, mint ha a bátyám lenne. – feleltem.

-          De ezt egy külső szemlélő nem így látja. – mondta halkan.

-          Ha nem lettél volna velem sokszor olyan rideg akkor talán már rég járhatnánk. Vonzó vagy, és ahogy most megállapítottam, még normálisan is tudsz szólni az emberhez. – mire a mondat végére értem már megbántam és a szám elé tettem a kezem és nyeltem egyet. – „Túl messzire mentem.” - Csaptam képzeletben a homlokomra.

-          Kedvelsz?

-          Nem vagy közömbös a számomra. – feleltem kerülgetve a forró kását.

-          Oké. – megragadta a karom és felállított magával húzott.

-          Most meg mi a bajod? – fakadtam ki. Mire észbe kaptam már az ágyamon csücsültem. Ő pedig előttem térdelt.

-          Nem akarok tétlenül ülni egész este és azt várni holnap mit felelsz a kérdésemre.

-          Nem értelek… - mondtam őszintén.

-          Az nem baj… - súgta.