Édes szerencse? (9)

 ( Bocsi, hogy ennyit késtem vele, de elkészült) 

9. fejezet: Fontos döntés

Én és a beszélgetés. Istenem ez két külön dolog! Nem tudom Xiumin, mit forgat a csöppnyi fejében, de abból csak én jöhetek ki rosszul. Ismerem már magam annyira, hogy tudjam ennek nem lesz jó vége. Képtelenség, hogy ők bármi úton, módon kihúzzanak belőlem értelmes mondatokat a dadogás és az ’ő’ betű használata nélkül.

Bár magam sem értem mért vagyok zavarba, ha emberekkel kell beszélnem, de soha nem zavart nyugodtabb volt az életem.

***

-          Mit szolnál, ha mi megtanítanánk rá? – mondta bölcs ismerősöm természetes hangon, semmi körítés vagy, ahogy a filmekben szokott lenni „Tá-dá-dá-dám!!”. Ilyenek egyáltalán nem voltak. Pedig kellett volna egy kis drámai zene, hogy értsék nekem ez nagyon nincs ínyemre.

Bámultam ki a fejemből, mint egy flúgos. Ellenkezek én tényleg ellenkezek ezzel az egésszel szemben… csak magamban.

-          Ööö… - egyszerűen fantasztikus vagyok, ennyire bőbeszédű nem is lehetnék.

-          Nem érted igaz, hogy mire gondolok? – bezzeg a drága XiuMin aztán beszél.

Pontosan tudom, mire gondol, de mivel szóhoz nem igazán tudok jutni a megrökönyödéstől, hagyom, hogy elmondja elméletét.

-          Figyelj, ne menny haza!... El akarod veszteni a fogadást? – kérdezte meg, de válaszolt is helyettem. – Gondolom, nem akarsz meztelenül végig sétálni a fő sulin….. ha jól emlékszem ezt mondtad ez a tét? – sután bólintottam a kérdésre.

Ennek a csávónak túl jó a memóriája be kell, hogy lássam. Amikor teáztunk elmondtam, neki, hogy ha nem teljesítem ezt a tíz napos dolgot, akkor konkrétan pucéran kell végig sétálnom a volt sulimon. Szívás! Én már nem is emlékszem, hogy lehettem akkor idióta, hogy ilyen baromságot bevállaljak… ja de tudom leitattak és mi tagadás olyankor kenyérre lehet kenni, meg bátor is vagyok… elég csak két pohár pezsgő  és olyan vagyok, mint akit teljesen kicseréltek, de ezt kérlek, ne híreszteljétek.

Az agyam eldobom, most mit csináljak? Nem szeretnék pucéran rohangálni sehol sem, max a fürdőszobában.

Xiumin látta rajtam, hogy fontolgatom az ajánlatát ezért folytatta behízelgő beszédét. – Gondolom, már eleged lehet abból, hogy nem vagy képes a gondolataidat szavakba formálni. – Átlát rajtam….. ÚR ISTEN mindent tud rólam!! Nem hiszem el olyan sokáig titkoltam, hogy szerencsétlen vagyok. – ChanMin el kell, hogy mondjam neked, hogy hiába nem mondod ki a szavakat, minden, de szó szerint minden ki ül az arcodra olyan vagy, mint egy nyitott könyv.

Szemöldököm az egekbe szökött. Azt hiszem rosszul hallottam, amit hallottam. Legszívesebben oda fordultam volna Tao-hoz, aki mellesleg ott ült egy méterre tőlem, hogy „Figyu Ő most az mondta, amit mondott?” azt hiszem egy kicsit levert a víz, na, jó nagyon. Le lehet OLVASNI AZ ARCOMRÓL, hogy mit gondolok?? OH MY GOD!

-          Most teljesen ki vagy akadva azon, amit mondtam igaz? – kérdezte meg a beszélgető partnerem. Nem, ugyan mért lennék ki akadva bármin is? ÁÁÁÁÁÁáááááá…. Ez hülye kérdés volt!!!

Nyeltem egy nagyot. – Ha… haza akarok menni… - dörmögtem rekedtes hangon. Erről nem volt szó. Mióta lehet olvasni az arcomról? Soha többet nem jövök ki a lakásból.

Oldalra kellett fordulnom, mert Kris nagyot sóhajtott, gondolom szánszándékkal, hogy rá nézzünk, mert megszólalt. – XiuMin a reakciójából ítélve a te módszered nem fog működni. Tegnap is mondtam, hogy az én módszerem ésszerűbb. Szép szóra, szavakra nem fog megváltozni a természete. – úgy beszélt mintha ott sem lennék csak XiuMin-t nézte, majd felém biccentett.

Mi folyik itt miről maradtam le, vagy már kihagy az emlékezetem?

-          Krisnek igaza van… én is benne vagyok. Támogatom az Ő ötletét. A tegnapiak után hatásos lehet. – mondta Kai összedörzsölve a kezét. – Izgalmas lesz! - Rápillantottam nem tetszett az a mosoly, amit láttam. Nagyon nem tetszett.

XiuMin bólintott. – Oké végül is… - mindhárman Taora néztek én is. Tömeg mindig hatott rám szóval most is azt csináltam, amit a többség. Ezt hívom tömeghatásnak.

Már végkép nem értettem semmit és biztos vagyok benne, hogy nem is fogom megérteni.

Tao rosszallóan megrázta a fejét. Ő is tudja, amit én nem. – Remélem, tisztában vagytok vele, hogy ennek nem lesz jó vége. – mondta és végig nézet három társán, majd rám nézet. – …ahogy akarjátok, de én szóltam… - valamiért úgy érzem Ő is cserbenhagyott.

-          ChanMin mit szólnál ahhoz, ha a maradék kilenc napban segédkeznél az öltözőben, mint öltöztető. Lenne szállásod, kajád és talán beszélgető társakra is lelsz. Így nyugiban letelik a 9 nap. – XiuMin mondta ezeket a szavakat, de olyan behízelgően, hogy erősen zavart engem az a „nyugi” szó. Végül is nem rossz ötlet, de az előbbi titkos mondatok annyira zavartak, hogy nem igazán akaródzok igent mondani erre.

Végig néztem rajtuk. Náluk rosszabb nem jöhet. Már, mint nem hiszem, hogy ilyen lények után bármi is meglephetne. Igaz? Végül is túléltem az éjszakát kisebb ájulásokkal, szívér szürkülettel, sokkal. Már nem lep meg semmi. Tao-n akadt meg a szemem. Tekintetünk találkozott. Valami furcsa csillogott benne. Aggodalom? Nem-nem csak beképzelem.

-          Hercegnő ne nézz, rám te döntesz. – mondta csendesen és megszakította a szemkontaktust. Ő akkor pontosan tudta, hogy miből fog állni a kiképzésem, amiről nem is sejthettem még itt semmit. Vajon ha akkor azt mondom, hogy én haza megyek, hogy alakulnak a dolgok? De mint általában most is előre szaladtam. Grimaszolnom kell, gondolataimra.

-          Rendben. – adtam a tudtukra a sorsdöntő szót.

Kris összecsapta tenyerét. Összerezzentem. – Oké ezt megbeszéltük. – mondta hírtelen, majd füléhez emelte a telefont, közben rám nézet. – Itt az ideje, hogy megismerkedj a többiekkel.

Azt hiszem itt bárki, aki csak hallotta volna, ezt a kijelentést visszakérdezne. Így hát nem meglepő, hogy én, mint csendes nem túl sokat beszélő személy is visszakérdeztem. – Többiekkel? – hangom megremegett. Valahogy úgy éreztem ez a kijelentés túl sok embert takart.

Nem válaszolt csak elvigyorodott Kai-jal az élen. Kirázott a hideg. Oh istenem ez rosszat jelent… ez biztos, hogy nem fog a hasznomra válni.

-          Szia! ChanYoel… - valaki hirtelen darálni kezdet valamit a telefonba, mert Kris nem tudott szóhoz jutni. – Igen… - bólogatott. – … nem dehogy… ez hülyeség! hm… talán igazad van… - jól eltrécselt.

Azt hittem, csak parancsol egyet aztán itt terem nyolcvan ember, de nem igazán látszott, hogy mostanában rá térhet a saját mondókájára. Az a ChanYoel valaki nagyon beszédes alak lehet. Megállapításom szerint. – Oké… oké értek mindent… - azt hiszem Kris most fog a tárgyra térni. A többiek halál nyugodtan néztek ki a fejükből. Én bezzeg, majd meghaltam a gyomorgörcsömben. – Figyú Chan a számlámat nem én fizetem, de jobb lenne, ha át jönnél más különben leverik rajtam a trécselésed árát. És ha már át jössz szólj mindenkinek összeülőnk egy kicsit… - mondta a Szőke Herceg. - … igen igen… nekik is… kösz kösz. – mondta és lerakta.

Én úgy gondoltam az EXO egy átlagos létszámmal megáldott Koreai Pop banda. Ugyan már ChanMin komolyan megtanulhatnád, hogy neked nem megy a találgatás. nagyon is rosszul gondoltam. Az EXO egy 12 főből álló banda teles tele furcsábbnál furcsább figurákkal. Én is az vagyok, de nem gondoltam volna, hogy többen vagyunk. Hát még, hogy mind a tizenkettőnek van valami kehéje. Amikor megláttam a nyolc vadidegent a lélegzetem elállt. Azt hiszem ők sem hallottak felőlem, mert úgy néztek rám, mint borjú az új kapura.

Legszívesebben felálltam volna, és mint aki nem látott semmit távozok, mert belátom ez lett volna a helyes cselekedet. Csak ott kezdődtek a bajok, hogy elállták az ajtó felé vezető utat. Aztán ott volta a szűnni nem akaró kérdések, amikre persze eszem ágában sem volt válaszolni. Még csak be se mutatkoztak és már azt kérdezik, tőlem van e barátom. Na, álljunk meg egy szóra!

 Ideges lettem és feszült az agyam össze-visszacikázott, iszonyatosan dühös lettem, pedig ez soha nem fordult elő velem.

Tizenkét férfi fogott közre azt sem tudtam ki is vagyok.

Összeszorítottam a szemem. – Elég ebből átkozott kölykök! – ordítottam el magam. A szívem vadul kalapált és pár percig azt sem tudtam mit mondtam. Mély csend lett, hihetetlenül mély csend. Szemem sarkából láttam Kris mosolyát. Úgy érzem Ő pontosan tudta, hogy kifogok akadni, mintha csak ez lett volna a cél.

Senki nem szólt egy szót sem, már vagy két perce csak néztek rám nagy szemekkel. Nem rémültek meg nem aggódtak, egyszerűen csak kíváncsiak voltak és feszülten vártak.

Zavarba jöttem, mert tudatosult bennem, milyen otromba voltam főleg, hogy valamelyikkőjük idősebb nálam. – Sa-sajnálom… - rebegtem és összeszorítottam a szemem, majd behúztam a nyakam is. Remélem, ha kinyitom otthon leszek az ágyamban és csak álmodom ezt az egészet.